Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - Plonicky Tamás: Banzáj (próza) / MÉSZÖLY 100

cimboráktól, mert ezek a férfiak többnyire vele egy, vagy akár nála sokkal nagyobb harcierőt, súlycsoportot képviseltek, és örökösen az volt az érzése, hogy e másokkal szemben történő konfliktus még akár rosszul is elsülhet, és ilyenkor még akár egy-egy komoly sérülés elszenvedése is benne lehet a pakliban. Ö pedig ettől, a fizikai fájdalomtól félt a legjobban a világon; félt, valóban félt, szinte rettegett a testét ért kínzó bántalmaktól, és a haverjai, az ivócimborák e folytonosan meghunyászkodó attitűdje miatt olykor balféknek, olykor csajszinak csúfolták, magáért soha ki nem álló szerencsétlennek nézték, csicskáztatták, baszogatták, megalázták, és ugyanazt mondták neki mindig, amit titkon sejtett is magáról, hogy ő bizony-bizony nem más, csak egy gyáva nyúl; titkon érezte, hogy ő csak egy nyomorult, alantas féreg, de most nem kell annak lennie, hiszen ezen az estén újra korlátlan hatalmú istennek érezheti magát, mámoros pillanatok tömkelegét élheti majd át, mert eljött a számára nagy-nagy élvezeteket nyújtó hatalomkiterjesztésnek az időszaka, hiszen a két csődtömegnek, a feleségének és a gyerekének, ha össze is fognak, akkor sincs semmi esélyük ellene, és ez a le nem vezetett frusztráció ezen az estén újra az ajtó tuf-tuf-tuf hangot kiadó dörömbölésével, a csengő ritmusra történő intenzív nyomogatásával, és az asszonyt szinte teljesen feleslegesen és indokolatlanul leteremtő ordítással kezdődött és haladt tovább az előre megírt forgatókönyv szerint egészen az elkerülhetetlen végkifejletig. A nő beengedte a férfit, akinek feltételezhetően a lassú, elkésett ajtónyitástól, vagy a kihallatszó trillázó énekhangtól már meg is jelentek a homlokán és nyakán a mindig minden körülmények között roszszat sejtető lila ütőerek; a nőnek feltűntek a férfi vad, vérben forgó szemei, testközelből érezte azt a jól ismert, az évek során immáron megszokottá vált alkoholgőzös szájszagot, és hallotta, ahogy ezek a bűzt árasztó ajkak, enyhe nyáltócsát fröcsögve a padlóra, mindenfajta köszönés vagy üdvözlő gesztus nélkül „a kész van már az a ki-ba-szott vacsora?” szavakat üvöltik; a szobába még be sem lépő férjének a nő válaszul, a konfliktuskerülés lágy nyugodtságával, meghunyászkodásával és elterelésével, ami a családfőt tudat alatt leginkább önmagára, az ivócimborákkal való diskurzusban, vagy spontán kialakult konfliktusokban betöltött szubmisszív szerepére emlékeztette, közölte vele azt a mondatot, amelyet utólag, ugyanúgy mint a boldogító igent, vagy mint a gyereke évekkel később a zenehalkításra tett, a hangjában a lázadás parázsló szikráját mutató felszólítást,