Irodalmi Szemle, 2021
2021/2 - MÉSZÖLY 100 - N. Tóth Anikó: S-Térkép, repedésekkel (próza) / MÉSZÖLY 100
kete üstökét (pont ilyen lehetett az apjáé ennyi éves korában), fülelek, Zuzka zsörtölése szökdécsel felfelé a lépcsőn, erősen markolja a két fiú karját, hogy ne tudjanak kárt tenni egymásban, tettetett szörnyülködéssel meséli, hogy az utcán fogta el őket, Szaniszló majdnem kiugrott egy lovaskocsi elé, Kicsisamu pedig belefutott Dobrotka János Jakab tekintélyes pocakjába, szerencsére egy fejcsóválással megúszta. A két fiú méltatlankodva kapálózik, fújtat, mint az agyonhajszolt ló, Zuzka türelmesen várja, míg belefáradnak, s az én arcomról is leperegnek az aggodalom szemcséi. Igaza van Samunak, kell valaki a gyerekek mellé, Zuzka nem hajkurászhatja őket naphosszat, van elég dolga a konyhában. Vasárnapi istentisztelet után utolérem Stieger Györgyöt. Az aranyműves mintha várta volna az ajánlatom vagy kérésem, nem lepődik meg egyáltalán. Koraeste elhozza a lányt. Anna - ugyanaz a nevünk, ami jelenthet jót is, rosszat is - tizenhat éves, de alig magasabb Kicsisamunál. Álnokul gyülekező kétségeim szétkergeti, amint megszólal, hangja muzsikál, hamarosan kiderül, hogy nemcsak a beszéde megnyugtató, hanem dúdolása, dünnyögése, dalolása is elbűvöli a gyerekeket. Kicsisamut rögtön megnyeri azzal, hogy komolykodva Sámuelnek szólítja, Szaniszlónak valami titkot súg a fülébe, Krisztinának egy apró ametisztköves gyűrűt húz az ujjára, Tamást pedig felkapja és pördül vele néhányat a cserépkályha előtt, mintha tudná, hogy ezt a mókát mindennél jobban kedveli. Megállapodunk Stiegerrel, elköszönnek, de látom Annán, hogy szívesen maradna. Este az ágyamba, egészen pontosan Samu ágyába gyűlik az aprónép. Míg Charlottát szoptatom, Annáról áradoznak. Elhessegetem a féltékenység szemtelen legyeit. Krisztina és Tamás kikönyörgi, hogy velem alhasson. Kicsisamu és Szaniszló elszontyolodva kullog át a szomszéd szobába. Az ajtót azonban nyitva hagyják. Levél jön Samutól! Türelmetlenül bontogatom, ügyetlenül felszakítom, széthajtogatom, sebtében átfutom, s amint meggyőződöm róla, hogy semmi baj nem érte, visszatérek az elejére, nekilátok újra, komótosan, kóstolgatva, ízlelgetve a szavakat, majd megint elölről, követem a betűk rajzát, a kecses kanyarulatokat, a határozott vonalakat, a kiszélesedő, elkeskenyedő betűrészeket, szenvedélyes vonásokat, felkavarnak, megnyugtatnak, hasogat a hiány, miközben csordultig tölt a szavak öröme, s végre megállapodik a tekintetem a sarokdíszen: pompás virágok hajladoznak a papíron, a plajbász ólmos vonalait a képzelet soselátott könnyed színekre váltja, s addig nézem, amíg a virágok
