Irodalmi Szemle, 2020
2020/12 - HIZSNYAI ZOLTÁN - Tőzsér Árpád: Az öregségről (vers)
Mert hova tegyiik az isteni Teremtesben az ember teremtmenyeit, a Tadzs Mahalt, a Parthenont, az Isteni Szinjatekot, a braziliai Krisztus-szobrot? S hova a legujabbakat, a pusztito Technika-istent, amely a tarsadalmi rendszerekkel meg erdekhazassagra sem igen kepes, s hova az uran bortonebol nyomkoveto nelkiil kiengedett nem „isteni”, de „satani reszecskeket”? Kivalasaval s kepzeletevel az ember valoban hiba lenne a Teremtes gepezeteben? Vagy az emberi teremtmenyek nezopontjabol nezve eppen az isteni Teremtes hibas? Nem tudhatjuk, csak azt tudjuk (de azt tapasztalatbol), hogy a kivalas es szembefordulas „hibajat” a nemzedekek (nem latvan ki a nekik adatott ido-transzmissziobol) ujbol es ujbol elkovetik. A „hiba” parameterei csak a nemzedekek hosszu Mobius-szalagara rova szemlelhetok, s a ralatas igy egyediil a venek kivaltsaga. Mi viszont igy, eletunk vege fele mit kezdjiink kivaltsagunkkal? Mire mindezt elgondoljuk, akkorra eppen kioltja szellemiinket, d, nem holmi, tettetol megilletodott, siro antik istenseg, hanem az Alzheimer nevu koarcu poszthuman hoher. A letezest nem tudjuk tovabb gondolni, iiliink toldkocsinkban,/ejunA: koriil tompa derenges.
