Irodalmi Szemle, 2018
2018/11 - Csabai Máté: Négykezes (próza)
Megragadom a vazat, ami a komodon all, csondben a szoba kozepere lepdelek, es foldhbz vagom. Egy bogret talalok, azt is dsszetdrbm, es eltdkelt szandekom, hogy ugyanezt teszem a falitanyerral is. Higgadt vagyok, es ahogy a szilankok kozott lepkedek, meg arra is figyelek, hogy meg ne vagjam a labam. Reserves volt az elmult hat ev, de vegiil meggyogyitott a fajdalom. Lili szemebe nezek, es a jelenet hirtelen ugy fest, mintha egy jol koreografalt tanc lenne. Megprobalok rajonni, hogy miert jott. Nem hiszem, hogy valoban diihos lenne, ahogy most en sem. Latni akart, mert hianyoztam neki. Hianyoztam neki, mondja dt perccel kesobb, amikor mezteleniil feksziink egymason, es hogy velem marad, ha sohasem zongorazok tobbet. Bolintok, Lili magahoz szorit.- Itt maradok - mondja. Tudom, hogy masok voltunk. Hogy az is lehet, hogy semmit nem ertettel abbol, amit elmondtam, mert nem voltam pontos. Nem irtam meg, hogy hany turnera, hany versenyre mentiink, melyik varosokban jartunk, kik kisertek el minket - legtobbszor anya, de ketszer apaval mentiink, es voltunk Berlinben, Becsben, Varsoban es Pragaban, Parizsban, Marseille-ben, Madridban -, sem azt, hogy mennyi penzt kerestiink es mire koltottiik. Nem szamitanak. Persze mindezt alig ertheted, es ugy erzem, hogy en is egyre kevesbe. Lili bezzeg nem viselt el semmifele ertetlenseget. Allandoan megertest kovetelt. Kovetelte, hogy feleljenek a kerdeseire, amelyeket teljesen artatlanul, ebed vagy tevenezest kozben tett fel ismerosnek es idegennek: „Szereted a felelmedet?” „Benned hoi rejtdzik a sotet?” Ezt pedig tolem kerdezte, mikor anyank koporsoja felett alltunk: „Miben mas egy sziiletes?” Azt feleltem neki: - Innen, ahol most allunk, pont az ellenkezdje.
