Irodalmi Szemle, 2018

2018/11 - Csabai Máté: Négykezes (próza)

Lili kozben olel, azt mondja, hogy marad, de tudom, hogy csak hazudhat. Lili el akar menni. A ruham veres lesz aznap ejjel, mikor meghal, de a halalt fulladas okozza. Rendorok jonnek, kerdeznek, es en az igazat felelem mindenre. Sokszor elmondom, hogy nem ertek semmi mast, csak a zenet, mert az nem mond semmit.

Szep most itt. A parkban, ahova az uj szobam ablaka nez, ejjelente malyvaszinuek a fak, nappal pedig emberek setalnak fel-ala, nevetnek, sirnak, oriilnek es boldogok, egyszdval csupa olyat tesznek, amit az emberek altalaban, de valami olyan kiilonos erovel, amit mindenki mas, akeriteseken tul, elviselhetetlennek tart. Estenkent egy orat zongorazom, aztan a kovetkezo napon azon gondolkodom, hogy mit es hogyan jatszhatnek meg. Senki sem ismeri ugy a hangokat, mint en, muszaj zongoraznom. Pedig boldog lehetnek. Apa sokszor mondta - de nekem most sem megy -, ideje, hogy ami a vilagban van, esszel felerjuk. Nem vagyunk gyerekek.