Irodalmi Szemle, 2017
2017/1 - Nyerges Gábor Ádám: Mikor a rónán pacsirta dalol (regényrészlet)
a kozonseg nagy resze feleszmelt, mar a zongoranal tilt - ez a pacak vajon mikor jdtt ide? Vagy eddig is itt volt?, rancoltak hirtelen legordiild izzadsagcseppeiket, mint dus, bolyhos ablaktorlok vagy ereszek, gondosan felfogo, dsz szemoldbkeiket a holgyek, mig az urak eszre sem vettek, hogy barmi valtozas volna a szinpadkepben). A kozonseg tehat zavarban: azt a szmokingos uriembert illene megtapsolni, de Himnusz utan nem volna elegans, meg hat el is faradtak kicsit az alldogalasban. Nem azert fizettek, hogy folyton ugraltassak oket, zartak le magukban a kerdest, kimondatlan egyetertessel, lelkiikben azonban meg Szurko Szabolcs tiszta, ferfias, erossegeben is lagy, erzelmes Himnuszat melengetve. Az eloado egy szot sem szol, ezuttal nem is var sokat, mintha csak elozekenyen jelezni kivanna, hogy most nem kell taps. Megrendiilt, atszellemult arckifejezese a pillanat ezredresze alatt Ratonyi Robertbe bltozik, vicsorgassal is felero, habcsokedessegu remvigyor ter til szet rajta, mint iivegasztal lapjara lottyent, nagyobb korty cukros viz. Szemoldokei tebolyult gorbekkent csippentik fol egesz arcberendezeset, mely egyben a maga szurkosagaban atmenetileg annektalt teriilette valik, ez mar, hiaba a kopaszsag vagy a hegyes, vigyazzban allo fiilek, egyszerre valoban egy masik ember abrazata mogott valik pusztan vetitovaszonna. Dobbenetes a minden atmenetet nelkiilozd atalakulas, ezt a lenti szeksorokban nyugvok is erzekelik, a babonasabbja mar kapna is fol a kezet, hogy keresztet vessen, hiszen mintha csak jelenest latna, ez itt bizony, bar a Szurko Szabolcs ur testeben, de maga a kikopott Muveszur, az o minden baja es finomsaga, vitrinuvegek mogott csillogo, legszebb keramiak es porcelanok ekessegevel vetekvo, sugarzo szepsege, atomerdmuvek teljes kapacitasat kenterbe vero ereju sarmja, mint nathas orrbol hirtelen legzes, mondjuk felkaccantas eseten elobuborekzo, suru takony, kibuggyano bajmosolya vilagitja be most a termet a helyenkent foghijas egokeszletu, regi csillarok mellett. Haaa, lebegtetne az elso szotagos fesziiltseget Szurko, de sziiksegtelen - azaz, epp emiatt most is szukseges mindez, hiszen a kozonseg mar vihancol, lam, ezt bezzeg mar az elso szotagbdl tudjak, meg a porusaikkal is eneklik, osszes hajlataikbol is ez parolog eld, a bel is szinte erre a hangsorra hangszerelve konnyebiil meg valahara csendes diszkrecioval. Pont ugy, mintha bizony neki szolna a negedes intelem: Hanyszor mondtam mar magamnak, nezd ezt nem szabad!. Hiaba az azonnali raismeres mindennel edesebb gyonyore, a szemermes szaj egyelore inkabb csak formal, (most meg) az ahitattol nema, a nyikorgo szekeken pihegok meg nem mernek vagy csak nem akarnak egyiitt enekelni a Ratonyi Ur szellemevel, viszont az ajkak mar kiadott hang nelkiil, de lekovetik a szavakat, a szemekben regi, fekete-feher felvetelek vagy szinesben atelt eloadasok minden fodra es bodra csillog, tiikrozodik es tancol onfeledten. Ritmusra emelkedik es koppan az iinnepibb par cipo, a kinyujtott mutatoujjban vegzodo kezek par centire mar elemelkednek a karfatol es kis u betuket huznak iitemre oda es vissza, a batrabbak parszor mar (most meg) hangtalanul, tapsot mimelve, nagyivu, latvanyos mozdulatokkal kozelitik is egymashoz tenyereiket, szajuk, mint evtizedekkel korabban a kejtol, meg-meg rang, s nyitva marad az onkiviilettol, az elso sorokban nehanyan mar egyiitt is suttogjak az eloadoval, a pillanatnyi, majd, csak
