Irodalmi Szemle, 2017
2017/1 - Forgács Péter: Checkpoint Charlie (próza)
egy lelek sem volt a parkban. A kollegium epiilete is elneptelenedett, szinte mindenki kikoltozott mar, csak en iiltem magamba roskadva az agy szelen, es azon toprengtem, vajon milyen modon vessek veget az eletemnek. De aztan megis ugy dontottem, adok magamnak egy utolso eselyt. A szekrenyem tartalmat behajigaltam a hatizsakomba, s mielott kileptem a szobabol, meg leemeltem a polcrol Kerouac Utonjat Metroval utaztam a palyaudvarra. Elhataroztam, hogy felszallok a leghamarabb indulo nemzetkozi gyorsra. Este tizre ertem Berlinbe. Azelott sosem jartam ebben a varosban, nem ismertem itt senkit. Talan jobb is, gondoltam, legalabb nines kesztetesem, hogy barkit is felkeressek. Szabad vagyok, ez az utolso utam, nem fuggok senkitol es semmitol, arra megyek, amerre a labam visz. Es vitt is. Napokig rottam Berlin utcait, de egy percre sem felejtettem el, miert jottem: meghalni. Lattam a Reichstag epiiletet, a Fal felkialtojelkent meghagyott darabjat, a Brandenburgi kaput, de minden oszlopfo, arkad es kovacsoltvas erkelykorlat az elmulas viszszavonhatatlan erzeset sugarozta felem. Raadasul a modern varosreszben csatangolva is egyre csak a melankolia keritett hatalmaba. Otodik napja dekkoltam mar a varosban, mint egy hajlektalan, vagy inkabb, mint egy csavargo. Altalaban a nyugat-berlini varosnegyed, a Kreuzberg valamelyik sorkertjeben iildogeltem, es keso ejszakaig a koriildttem lukteto tomeget figyeltem, arabokat, torokdket, na es az alternativ nemet fiatalsag furcsa egyedeit, ugyanugy, mint ahogy valaha a bogarakat vizsgalgattam, mielott vegeztem veliik. Most viszont en alltam vesztesre. Semmi sem inspiralt a tovabbelesre. Hiaba bamultam a falakon hosszan huzodo grafhtiket, hiaba hallgattam az onjelolt utcai predikatorok profeciait, a kalapozo utcazeneszeket, semmi fogodzora nem talaltam benniik, ami ertelmet adott volna az eletemnek. Vegig hiteltelennek ereztem a kenyszerkepzetkent belejtik kodolt szabadsagerzetet, amit minden aron igyekeztek elhitetni a kornyezetiikkel, s ami ugy lengte koriil oket, mint csatornat a patkanyszag. Inkabb legyek rabja egy celnak, gondoltam akkor, mint celtalanul szabad. Aztan a hatodik nap reggelen, a Tiergarten parkjanak egyik levendulabokra alatt ebredve azt ereztem, most aztan tenyleg betelt a pohar, elegem van. Letakaritottam magamrol a fuvet meg a kutyagumit (ugyanis meg a nagykepu nemetek is a fube szaratjak
