Irodalmi Szemle, 2016

2016/6 - HOL VOLT, HOL NEM VOLT - Csuka Botond: A színpadról lelépve (Laboda Róbert Túlzások című kötetéről) / ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

IzlEsek Es pofonok

nem Laboda slam-eloadasai. Eliithetnem azzal, hogy a fentiekkel vedeni probalom a kritika allitasait, mondvan, tudom, hogy van olyan ter, olyan befogado kozeg es kritikai szempont, ahol a kotetben talalhato slamek es slam-poetikak meghatarozta versek jol mukodnek. Ott van az a lehetoseg is, hogy a versek jelentos resze inkabb eloadasok parti turaikent olvasando, vagy mar elhangzott eloadasok dokumentumaikent, am a kotet strukturaja - a szinpadra szant es papirra irt szovegek kozotti distinkcio hianya - arra utal, hogy Laboda 1) valamennyi szoveget eletkepesnek tartja szinpadon, vagy hogy 2) valamennyi szoveget eletkepesnek tartja ebben a formaban, papiron, szep piros boritasban. Azaz hogy igy vagy ugy, de a szovegek kepesek tulelni a mediumok kozotti lepegetest.

Azonban Laboda szovegei - legalabbis azok, melyek magukon viselik a slampoetika nyomait - a szerzo eloaddi, markans es szorakoztato szinpadi jelenletetol megfosztva, a slam-show-k atmoszferajabol kiszakitva (hasonloan az esetek tobbsegehez, amikor a slammerek egyszeruen vegrehajtjak ezt a transzmedialis salto mortalet) elveszitik motorjukat es eltetd kozegiiket. A versek tobbsege kinosan szorong a kotet lapjain - meg a szinpadon jol mukddo, politikai-szocialis toltetu szovegek is: „de ha istenkent mellet dongetsz, / az nekem egy uj torveny, I erdsebb biintetes, egy in du Id szerelveny! / hidd el, ha nalunk menetelsz, / forog bennem a kes, torzul a taj, / s ha szavaidert engem iitnek, / akkor, nagymagyar, mondd, / neked hoi faj? / mi faj? I az allkapcsom, vagy az eggyel kevesebb szavazat / a galambszaros urnadon?" (Uzenet, 42.)

A szinpadi erenyek, a hatasra-fokuszaltsag, a csattanokra kihegyezettseg es a szojatekokban rejlo humor itt a versek nehezekeive valnak. Ezzel nem azt mondom, hogy papiron Laboda szovegei ne tudnanak nehol otletesek, humorosak vagy eredetiek lenni, hanem hogy a slam-poetikaban inherens tulzasok kozott, a nagyotmondasok, odavagasok, provokaciok, zabolazatlan kephalmozasok es poenok kozott minden elvesz. Ez a slam-ordkseg pedig kiilonbozd modokon telepszik ra a kotet legtobb versere.

Laboda szovegeiben vitathatatlanul van valami megkapo lendiilet, bator es lelkes nekirugaszkodas: „fogatot hajtok a tejuton, I kuruzslo gyomrom golyhoi pillangoznak" (Egy felkeld a nap hazdban, 18.). Ez a nagyravagyo es nagyotmondo lendiilet azonban sokszor kozhelyes szentenciakat, maskor szentimentalis szovegreszeket eredmenyez: „szeretnek beleegni a szeretnekbe, // vitorlazni egy mareknyi esocseppen, I mint tavaszi szel a madarvalaszto vizesesen" (Madarvalaszto, 13.); „szepek a novemberi riigyek, I szepek, hisz azert halnak majd, I mert igazan eltek" (Gondoltam, jelentem, 35.); meg akkor is, ha vilagosan szemelyes, husbavago tapasztalatok szolgalnak a szoveg forrasaul: „ahol en lakom, ott egy hatarvonallal eltakart labnyom left I az otthonom" (Eabnyom, 9.; de jo pelda meg a testver elveszteserol szolo Nem sugta cimu vers). A szovegek vallalt, bevallott szemelyessege megint olyan elem, mely a slam-poetikakban sokszor elismert, legitim, mig a muveszetelmeleti kanon tobbnyire a dilettantizmus arulkodo szimptomajakent ismeri fol. A kotet szovegeiben e dinamikus, szemelyes es erzelmileg felfokozott megszolalasok eredmenyekeppen gyakran szetzilalodnak a versszerkezetek, ami athidalhato az eldadas kozben, am most, olvasva, sokszor veletlenszeriien odavetettnek fund sorokat, lezaratlan versegysegeket