Irodalmi Szemle, 2016
2016/1 - NABOKOV-ÁRNYALATOK - Fülöp Antal: Egy ripacs följegyzései (regényrészlet)
E pillanatban a szesz kabulatahoz sajat fantaziajuk tulhajtott kepei is hozzaadtak a plusz euforiat, amitol szinte beleszediiltek meses jovokepiikbe... Aztan szinte egyszerre kidoltek, egyik ide, a masik oda dolt el a szivacsszonyegen... Dr. Horcica maris markans horkolasba kezdett. Talan ezen batorodott fol Alena, remelve, hogy odalent „avatatlan fiilek" nem halljak, es alig halkitott hangon hivogatni kezdett, fol, a szamarfeszekbe... Mivel - mint mar emlitettem - tartottam kicsit a botranytol, oda fekiidtem, ahol elso latasra alkalmasnak velt helyet talaltam: az ablak ala, s magamra huztam a boseges redokben, hullamokban a padlora alahullo horgolt fiiggonyt, csak eszrevetlen maradjak... Ezt a lehetd legjobban tettem, mert Zdenek - dacara a fejeben kavargo tomeny mamornak, egyszer csak mintegy felhorkant:- A francba! A letra meg ott maradt!... - Marmint a deszkamennyezet peremehez tamasztva... - Valamelyik szemetlada meg megkurja nekem!... - mondta, es alomittasan odatamolygott a letrahoz, majd az alvo testek folott balanszirozva ugy fektette a fal tovebe, hogy a letra vege alvas kozben a fejenel legyen... Aztan, mint aki jol vegezte dolgat, visszafekiidt a helyere... Barmilyen furcsan hangzik is, de hirtelen magam is elaludtam, majd talan egy feloranyi alvas utan hirtelen folriadtam! Nem tortent semmi kiilonos, csak a feszult idegeim rakoncatlankodtak. Meg mindenki aludt. Balkan elrohogtem magam, mert az jutott eszembe, hogy lam, most akar harom letrat is odatamaszthatnek Alena szamarfeszkehez, Zdenek „haremdri" funkciojabol kiesve igen mely alomba meruit. Aludtak, mint az agyonvertek. Aztan megallapitottam, hogy a fiilbanto horkolas eppen onnan jott, ahonnan - koznapi beidegzodeseink szerint - nem kellett volna jonnie: Alena irgalmatlanul huzta odafont a lobort. Megint elrohogtem magam, de most mar az imenti, letraval kapcsolatos gondolatomon, aztan sietve folalltam, halkan rendbe szedtem magamon a ruhat, s mint a tolvaj (?...), kileptem a szobabol. Megkonnyebbiilve mentem le az utcara. Kilenc ora volt. Egy pillanatra megalltam a kapuban, s visszatekintve az ejszakara: Bohumil Hrabal szellemalakjat pillantottam meg az elhagyott szoba sarkaban, ott tilt „ujhullamos" szellemszeken, ujjat ciceroi mozdulattal foltartva, megbocsato szeretettel korholta az alameriilt tarsasagot: „O szerelem, szerelem... - mondta groteszk fzzel a hangjaban -, a szerelem, fiuk, nem ismer korlatokat. Ha elveszed a letrat, a szerelmes a sajat hajabol fon majd hagcsot maganak. S meg az sem jelenthet akadalyt, ha a szerelmes eppen kopasz..." Follelegezve leptem fol a begordiilo buszra, s megkonnyebbiilve lattam a busz hatso ablakan at, hogy tavolodom a bohemtanyatol... .. .s egyuttal Papa Toronto kozelsegetol... Ugy tunt, mintha a busz kiados vargabetiikkel haladt volna a centrum fele, bar valoszinuleg csak tiirelmetlensegem miatt hittem aranytalanul hosszunak az utat... minel elobb minel messzebbre szerettem volna mar keriilni az „ejszakai Babilon" szinhelyetol, zsebemben azzal a plusz szazdtven koronaval, amit Papa Toronto kolcsonzott a tervezett nagy „embercsempeszet" honorariumabol. Ez az osszegecske a fizetesem maradekaval egyiitt kitett annyit (haromszazat?), hogy legenyesen erezzem magam!... Masfelol, mar tenyleg alig vartam, hogy vegre talalkozhassam Dudor Pistaval... Majd egyszerre olyan benyomasom ta-
