Irodalmi Szemle, 2016
2016/2 - KÁRPATALJA - Márton László: Női holttesttel állunk szemben (regényrészlet)
MABTON LASZLO // NO T T T AN T HP PP T? C1 HP PP T? T U 1 riULllljbllLL z ALLUNI< SZEMBEN (RESZLET EGY KESZOLO REGENYBOL) Junius harmadik heteben jarunk, annak is a vege fele, es itt vagyunk Tiszareten, dzvegy Katanics Mironne udvaran, ahol ket fureszbakra egy aj to van fektetve, az ajton ott hever a vilaghiru tiszadudvai vizihulla, a holttest mellett pedig ott all Olyvesine, es a hajat tepve sikoltozza: „Ez nem az en kislanyom! Ez nem lehet az en kislanyom!" A tobbi jelenlevo befogja az orrat. Azaz bocsanat, rosszul mondom. Nem azt, hogy befogjak az orrukat, mert mindenki befogja az orrat, meg a vizsgalobiro es a harom orvosszakerto is. Olyvesine az egyetlen, aki nem tesz igy. A sikoltozast mondom rosszul. Eszter edesanyja egyaltalan nem sikoltozik, hanem osszeszoritott fogain keresztiil szuri a szot. A hajat pedig mar csak azert sem tepheti, mert be van kotve kendovel a feje. A lenyeg az, hogy bekotott fejjel, osszeszoritott fogakkal is azt allitja, hogy ez nem az o kislanya, ez nem lehet az o kislanya. Tokeletesen igaza van. Elso pillantasra latszik, hogy az a hogyishivjak, amely ott van kinyujtoztatva Katanicsne faskamrajanak az ajtajan, semmikeppen sem lehet azonos Olyvesine kislanyaval, a mi Eszterunkkel. Eszter tuzrolpattant, csinos kislany volt (tobbnyire mosolygos, neha szomorkas), ez meg itt egy kupac fortelmes rothadek. Eszternek telen egy kis fiistszaga, nyaron egy kis verejtekszaga volt (no de ugysem szagolgatom masok gyerekenek a honaljat), ez meg itt olyan orrfacsaro buzt araszt, hogy meg a harmadik utcaban is felfordul tole az ember gyomra. Eszternek, azt hiszem, kek szeme volt, vagy talan inkabb fekete (volt is nekem idom a szemet nezegetni), ennek meg semmilyen szeme sines, mert megettek a halak meg a rakok, es az orrat is megettek, meg a fiile nagy reszet is. Ugyanez mondhato a hajarol is. Mar ne ugy tessek erteni, hogy azt is megettek a halak, hanem ugy, hogy a mi Eszteriinknek vallig ero, gesztenyebarna haja volt, ez meg itt kopasz, mint az uritok. Eszter mindig viselt valamilyen ruhat, akar tel volt, akar nyar. Jo, jo, nem mondom, tavasztol oszig mezitlab jart, de a nyakan alul es a terden feliil soha senki nem latta a testet (kiilonben is szegyenlos volt), ez meg itt anyasziilt mezteleniil fekszik az egesz falu szeme lattara, mint akiben egy csdppnyi szegyenerzes sines. Jo, jo, nem mondom, ezen is volt ruha, meghozza pontosan ugyanaz, amit Eszter viselt (vagy talan megsem, hiszen a fene sem tartja szamon masok gyerekenek a ruhajat), de a vizsgalobiro ur megparancsolta, hogy vetkoztessiik le. Mert ha rajta hagyjuk a ruhat, esetleg meg kendot is kotiink a fejere, akkor a tiszaretiek, amilyen johiszemuek, hajlandoak elfogadni, hogy ez itt a mi Eszteriink. Minthogy pedig a nyakan semmilyen
