Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)
Budapesten, Oláh Jánosék lakásában. Ráadásul a különböző technikák - s nemcsak az irodalmon kívüli, hanem más művészeti ágak (a film, a képzőművészet, a színház, a zene) technikai-műfaji megoldásai, a különböző művészi hatások, illetve egyes korok, filozófiák is - egyetlen versben is egymásba montírozódhatnak, mint ahogy egymásba is montírozódtak már a legelső szövegeimben is. S ki tudná megmondani, hogy egy-egy mondat, mondattöredék, szövegrész honnan van bennünk, kié volt előttünk, kiből jött át belénk? Az idézetek, mottók, vendégszövegek sem puszta idézetekként, mottókként, vendégszövegekként kerültek a versembe, hanem mások által szavakba, formákba öntött enyéimként, tehát szerves egységben, énem másokbani kifejeződéseként, másoknál azonosított részeiként. S ha ezek történetesen idegen nyelven (csehül, szlovákul, lengyelül, angolul, németül, franciául, latinul) bukkannak föl a szövegeimben, akkor sem pusztán keresett technikai-formai megoldásokról van szó, hanem legsajátabb énem, érzelmeim, gondolataim idegen nyelven való megnyilvánulásairól, még akkor is, ha angolul, németül, franciául, latinul tulajdonképpen nem is tudok. Valahol írtam már arról, hogy egyik legemlékezetesebb „olvasói” élményemet - a nálam mindössze egy évvel idősebb - Gérard de Cortanze 1973-as (első) verseskötete, a francia nyelvű altérations adta, jóllehet franciául egy szó nem sok, a Je taime-en kívül, annyit sem tudok. Avagy lehetséges volna, hogy tulajdonképpeni énemnek létezik egy sok minden más által elfedett része is? Hogy él bennem egy lehetséges francia? Miért ne volna ez lehető? * Versbéli idézeteimről, hivatkozásaimról, vendégszövegeimről valaki megkérdezte egyszer, hogy kölcsönvételeknek, vagy pedig költészetem teljes jogú részének tekintem-e mások szövegeit az írásaimban? A válaszom természetesen nem lehetett más, mint hogy magától értetődően ez utóbbinak. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy teszem azt, egy Rózewicz-verset beillesztek valamely opusomba, s ezzel saját szövegem részévé teszem, az ott többé már nem önmagával lesz azonos, többé már nem egy idegen költő verseként csillog-villog ott, hanem T. L. ilyen és ilyen című versének valamelyik soraként, strófájaként, részeként működik. Úgy gondolom, hogy minden, ami bekerül egy irodalmi szövegbe, nemcsak verbális jelentéssel bír, hanem helyi értéke is van. És ha valami történetesen idegen nyelven kívánkozik vagy képként, piktográfiaként, piktogramként kerül oda, akkor az önmaga jelentésén túl is magában hordoz egyfajta olvasatot, illetve módosíthat azon az olvasaton. Tehát egy idegen nyelvű szövegbetétnek is lehet jelzésértéke, versembe illeszkedő jelentéstartalma, vagyis, a számunkra szövegileg talán érthetetlen rész is fontos eleme lehet annak a jelentésnek, mellyel az anyanyelvűnkön írt szöveg bír. Egyébként sem számít annyira új és szokatlan dolognak az idegen nyelvű szöveg a környezetünkben. Elég kimennünk az utcára vagy föllapoznunk a sajtót, hogy valamiféle csöndes szomorúság fogjon el bennünket az idegenszerűségek, az idegen nyelvi elemek tömkelegétől, amelyek - sajnos, nem sajnos - életünk részévé váltak. De ha azt vesszük, az ember szinte mást sem tesz egész életében, mint hogy a felmenőitől örökölt, s a génjei által közvetített tapasztalatok mellé összelopkodja magát. Kezdetben a szüleitől, közvetlen környezetétől les el viselkedésmintákat, szavakat, szófordulatokat, majd mind szélesebb körben, kíméletlenül és gátlástalanul elveszi másoktól - kollégáitól, szerelmeitől, barátaitól, de olvasmányaiból is
