Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)

- mindazt, ami a maga egyedi és megismételhetetlen identitásához szükséges. S ha ez így van az emberrel, miért lenne másképpen a verssel? Hadd lopjon, építkezzen a vers is onnan, ahol bármi, a maga számára megfelelőt és felhasználhatót talál. (Verseim szándékolt centojellegéről már másutt, más vonatkozásban is szóltam. A cento eredetileg különböző színű és nagyságú posztódarabokból varrt takarót jelentett, melyet a teherhordó állatok nyerge alá raktak - egyébként a bohócruha is ilyen módon készül -, de irodalmi műfajként, eljárásként is már a hellenisztikus kortól ismert, s innen kezdve bukkan fel szinte koronként, igaz, más-más szándékkal és formában, Bizánctól a barokkon, sőt a romantikán keresztül egészen napjaink idegen, másoktól származó versrészletekből montírozott (egybegyúrt) opusaiig, s válik esetenként tudatosan alkalmazott versszervező eljárássá nálam is. Ez nem plágium. Plágium akkor lenne, ha valamely vers nyersanyagát egyszerűen csak elvenné és átalakítás, szervesítés nélkül használná fel. Tehát az át alakításon van a hangsúly. (Persze, ez az átalakítás messze nem azonos a lopott autók átfestésével, rendszámtáblájának kicserélésével, alvázszámának átütésével.)

*

A költői alteregó klasszikus példáiként szokták emlegetni a XX. század második felének európai költészetéből Zbignew Herbert Cogito urát, magyar költészetéből Kálnoky László Homálynoky Szaniszlóját, s gyakran hivatkoznak tőlünk Tőzsér Árpád Mittel Árminjára is. Nálam egy interjúban valaki korábbi verseim visszatérő alakjára, a Vítézslav Nezval 1938-as nadrealista kötetéből származtatott „abszolút sírásóra” kérdezett rá, akit természetesen semmiképpen nem tagadhattam le, de azt is hozzá kellett tennem, hogy a valóban Nezval-ihlette (-szülte) sírásóm inkább csak rapszodikusan fölbukkanó, bár fontos jelentéstartalmakat (is) megtestesítő (visszatérő) figurája szóban forgó opusaimnak. Központi alaknak azonban mégsem nevezhetném a költészetemben; nevesített, illetve külön meg nem nevezett versbéli al- teregóim közül még Ádámnak, Istentelen színjáték-trilógiám harmadik darabja, A vetkőzés... főalakjának is nagyobb a súlya nála. Ádám előképe, őseredetije egyébként tényleg Pan Cogito volt, akire még Zbigniew Herbertnek az ő nevét viselő 1974-es könyvében találtam rá (amelyből az első fordításom, a Hogy kivezethessük a tárgyakat [Zeby wywiesc przedmioty] már 1976-ban megjelent a Vasárnapi Új Szóban, aztán Az öreg Prométheusz [Stary Prometeusz] következett néhány hónappal később ugyanott; egyébként Herberttől elsőként a Leíráspróbát fordítottam le, lásd az Irodalmi Szemle 1975. májusi számában, később egy költői hangjátékot is magyarítottam tőle, A másik szobát, ez az Irodalmi Szemle 1979-es évfolyamában olvasható). S persze, a reveláció erejével hatott rám az öregkorára teljesen megújult - újjászületett?- Kálnoky László Homálynoky Szaniszlója az 1970-1980-as évek fordulóján a költészetet a prózából elvezető - vagy inkább a prózába bevezető - Egy hiéna utóéletéből, akit, bevallása szerint, magát is meglepte az Egy magánzó emlékirataiból című, 1978-ban váratlanul és minden előkészület nélkül elindult versciklusának visszhangos fogadtatása. Tehát amikorra- Szőke József bibliográfiája szerint - Tőzsér első, valószínűleg az előző kettő által is ihletett Mittel Ármin-verse (Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról...) megjelent, akkorra már magam is túl voltam az Istentelen színjáték első darabjain (a Topográfia első opusai is már 1979-es keletűek, de tulajdonképpen már 1977-től írtam olyan szövegeket, amelyek efelé