Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)

megfejtésre ösztönöz: ha egyszer már fölismertük, hogy a Mi történik a homokóra nyakában II. a fölkiáltó jelekké kiegyenesedő kérdőjelekkel a világ távlatainak erőszakos bezárását, a többféle lehetőség kiiktatását, a hatalom kényszerét, a torzító leegyszerűsítés fenyegető erejét, vagy esetleg éppen egy nagy társadalmi megmozdulás egyértelműsödését kívánja megértetni a nézővel, az Idegen elem és terjeszkedés pedig ugyanezzel a két írásjellel valószínűleg a nemzetiségi arány átrendeződését ábrázolhatja, akkor többé nincs szükségünk »újraolvasásra«. Maga a jel lehet ugyan többértelmű - sőt az említett esetekben minden bizonnyal az -, de a korábban nem ismert jelentés földerítéséhez nincs szükség arra, hogy újból mérlegeljük a részleteket. A befogadás tartalma lerövidül, az újraértelmezés ideje olykor nem több egy pillanatnál: a befogadóban mintegy fölsejlik egy eddig nem sejtett kapcsolat lehetősége cím és ábra között. Nincs helye elemzésnek, legföljebb arról lehet szó, hogy a már ismert összképet próbáljuk másként magyarázni. Némi túlzással még azt is mondhatnók, hogy a koncept művészet a tanító költemény új változatát hívta életre. Annyi bizonyos, hogy nyereségként könyvelhetjük el ennek az iránynak a meglétét saját kultúránkban.” Hát persze, hogy lehet a tanköltemény felől is közeledni ezekhez a konstrukciókhoz. Hiszen a Mi történik...? két darabjában sincs másról szó, mint egyrészt arról az egyszerű életvalóságról, hogy mire az ember elemeiből - a világ számára adott elemeiből - megépítené önmagát, addigra le is pereg az élete, illetve, másrészt, közösségi/társadalmi értelemben arról, hogy a töprengés, a kételkedés, ha nem vigyázunk, mint mehet át direktívába, egy adott ponton mint torzulhat el az emberi személyiség. S azt hiszem, elmondható, hogy tulajdonképpen a személyiségképzés és személyiségmegőrzés kérdése körül mozog egész (eddigi?) költészetem; a diktatúrák egyedüli ellenpontja, az értéknivelláció egyedüli ellenszere az autonóm személyiség lehet; legalábbis ez számomra a XX. század - mely második felének közvetlenül, első felének pedig családom élettapasztalatai és emlékezete által lehettem megélője, részese - egyik legnagyobb tanulsága. S úgy látom, ez a piac és a pénz diktatúrájára is vonatkozik, mellyel a XXI. század - most már második évtizedével is - ránk köszöntött. A kor és a társadalom, melyben most élek, szintén nagyon jó anyagot s tapasztalatokat kínálhat - hadd ne részletezzem - Istentelen színjátékom folytatásához, illetve Ádámom ajkán is még keserűbb, még torzabb lett a mosoly. Lehet, hogy ezt és őt kellene továbbra is folytatnom, lehet, mást kezdenem, de az sem lehetetlen, hogy nincs, nem lehet már adekvát folytatása versben ennek az óhatatlan identitásküzdelmemnek. Igen - s jöjjenek hát a nagy közhelyek - az élet örök küzdelem, folytonos újrakezdés, minduntalan föl-le, le-föl, de mi van, ha én már csak arra várok, hogy a homokórát - melynek az imént a nyakába helyeztél -, a homokórámat az a bizonyos láthatatlan kéz ne fordítsa már meg többször...?

*

írtam, beszéltem már néhányszor arról a meggyőződésemről, és a vendégszövegek egy időben verseimben is gyakori alkalmazása kapcsán nemkülönben, hogy minden egy, s minden mindennel valamiképpen összefügg(het, találkozhat). Persze, azt nem tudom, esetemben hol s mikortól lehetne eredeztetni e felismerésem; talán annál az eufóriánál, melyet a Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verseskönyvével való, már ugyancsak többször hivatkozott, minden addigit megmozgató és átrendező első találkozásom váltott ki valamikor 1969-ben