Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - KÉP/SZÖVEG - Áfra János: Kép épül, szöveg bomlik (tanulmány)
gyakorlatilag egy háromcsatornás videóinstalláció volt, melynek részeit külön animációként is értelmezhettük, ám a részletekbe menő szövegelemzésnél tanulságosabbnak ígérkezett a mű sajátságos működése. A centrumba helyezett digitális képkeretben „a parton” felirat volt olvasható, körülötte kis körökben szöveg- részletek úszkáltak, miközben a centrális szöveg lényegében nem mozdult, csak a felülete hullámzott, mintha folyamatosan köveket dobálnának egy tóba, s maga „a parton” felirat valamiféle vízfelszínre nyíló ablakként működött. A statikus szövegből kör alakú szövegbuborékok szakadtak le, majd úsztak előrébb, mígnem olvashatóvá válásuk után kipukkadtak. A két szélső digitális képkeretben pedig logo-mandalák lassan változó háttér előtti létesülését, majd elbomlását figyelhettük meg. Mivel a szövegbuborékok egyesével úsztak elő, az olvasás folyamata gyakorlatilag az egyes csatornákon belül szabályozott. A Triptichonban így sokkal inkább a három csatorna szövegeseményei közötti átjárások teremtették meg az értelmezés sajátos játékterét. Ha balról jobbra haladva a három központba került szöveget összeolvastuk - melyek csak rövid időre látszottak együtt a videón -, ezt kaptuk: „Afrika fölött” „a parton” „lakatlan hold”. Bár most ennek részletes kifejtésére nincs lehetőség, a bal és a jobb oldali csatorna képi dimenziója erősen kapcsolódott a centrumszövegekhez, hiszen balra a füstszerű mozgás mögül egy égre fókuszáló tájkép, jobbra pedig egy arisztotelészi világképet idéző mechanikus rendszer rajzolódott ki a reszkető húrok közül, asszociálhatóan egyrészt a kvantum- fizikai húrelméletre, másrészt talán arra az arisztotelészi elvre, mely szerint a szférák - vagyis a világrétegek - súrlódása sajátos zenét eredményez. Az installációhoz egy háromsávos, szférikus hatású, leginkább a space ambient műfajához sorolható zenei felvétel is csatlakozott a kiállításon, amelyet fejhallgatóval ismerhettek meg a látogatók. Bár eddig a vizsgálatunk szempontjából fontosabb, többdimenziós, poliperspektivikus formációkról volt szó, a kiállított művek többsége mégis inkább a kétdimenziós, statikusabb szövegreprezentációra épített. Ezek dinamikáját - a döntések sorozataként összeálló betűsorok törvényszerűen egyéni megképzésével - mindig nekünk kellett megteremtenünk, hiszen például a kör alakú, köz-
