Irodalmi Szemle, 2014
2014/9 - BESTIÁRIUM - Szászi Zoltán: Szerencse fel, Szerencsre le... (próza)
BESTIARIUM Borbála előtt se gyújtottál gyertyát hálából. Ezért történt minden szomorúság, ezért vitt el a kaszás is, akkor, azon a viharos kora őszi napon. 2.- Két erőlevest, két brassóit, ecetes uborkát nekem, a fiatalembernek meg, amit gondol hozzá. Na meg kadarkát kérnék, kétszer fél litert. Maga majd máskor rendel, most én a meséért cserébe hívom meg a mörnök urat. Legközelebb maga a soros. Ez most a meséért cserébe van! - Legyen akkor így! Hol is kezdjem, hát hol is? Úgy van az, Gazsi bácsi, ha már így rákérdezett, hogy engem egy félreszólás hozott ide. Ebbe a kisvárosba, ahol egész évben csokoládéillatú, ősztől tavaszig meg melaszszagú a levegő. Egyéves bányamérnök voltam, ezt ünnepeltem az első, igazi hivatalos bányásznapomon, szeptember első vasárnapján, Rozsnyó Fő terén, hát, hát bizony van már ennek hét éve is. Énekeltük a bányászhimnuszt, tudja, amelyiknek ez a szövege, ni, hogy: „Szerencse fel! Szerencse le! / Ilyen a bányász élete. / Váratlan vész rohanja meg, / Mint bérctetőt a fergeteg.” Csak történt egy kis bibi, mert túlkapacitáltam magam. Ittam a bányakapitánnyal, az igazgatóval, a lőmesterekkel, meg mit tudom én még, kivel, tán még a párt- meg a szakszervezeti titkárral is, s így bizony kettő deci pálinka helyett - mert annyit bírok rendesen, gond nélkül leküldeni - hat deci sompálinkát ittam meg nagy hirtelen a felvonulás előtt. Meg is fordult a világ velem, botladoztam, csetlettem, szemem is keresztbe állt. Amikor meg énekelni kellett, tán az ördög bújt belém (vagy a marmancsok tréfáltak meg?), mert a rendes szöveg helyett azt énekeltem, hogy: „Szerecsen fel! / Szerencsre le!” Itt kezdődött az én bajom. A kollégák csak kinevettek, de másnap, mikor zúgó fejjel műszakba léptem, mintha minden ellenemre dolgozott volna. Az érccsúszda beszorult, egy ember megsérült, engem vettek elő miatta, de végül nem én feleltem érte. A vízszivattyúk közül meg éppen a legnagyobb mondta fel a szolgálatot, ez már az én dolgom volt, s valahogy sikerült is kicserélni vagy két óra alatt. Közben már délben a Mária-aknánál kellett volna lennem, de lerobbant az autó, és mire a másik Niva megjött és kiértem, Stefán bácsi már két emberrel, a nyugdíj előtt álló fúrómesterrel, Szöllős Janival meg a Zaboda Lalival, a fiatal gyakornokkal lement a táróba, az öreg Gujkó Laci bácsi, a lőmester meg kint maradt vigyázónak. A leszállást szükségessé tevő esemény hirtelen jött. Sokan mondták hétfőn reggel, hogy akkora ércdarabot mosott ki a vasárnapi bányásznap éjszakáján lezúduló zivatar, hogy a nagyfőnökség parancsára meg kellett nézni, honnan is szakadt ki, netán érdemes-e megint ott hajtást indítani. A sok limonit, hematit mellett antimonit, galenit, pirít, azurit, malachit, termésréz, termésezüst, no meg persze morzsákban arany is csillogott a különleges, emberfej formájú érchordó sziklarögben, amit a vihar kigurított. Persze az igazgatóság mellett Stefán bátyát is lázba hozta a nagy lelet, éppen azon mérgelődött már hetek óta, hogy gyengül a hozam a László-Márkus- aknánál, s nem teljesítjük a tervet. Akkor meg a főnökség leharapja a fejünk, prémiumról, fizetésemelésről meg álmodni se lehet majd, legrosszabb esetben még szabotázzsal is megvádolhatnak, isten ments ilyet emlegetni is! Mikor odaértem, láttam, hogy Gujkó Laci bácsi, a lőmester állt ott a régi tárna bejáratánál. Futva érkeztem, de ő csak leintett, nyugodjak, lassítsak, már úgyis elkéstem, én meg azt láttam, igen furcsán viselkedik az öreg bányász. Gujkó már látott egyet-mást, mióta jó 30 éve munkába állt a Mária-aknánál, mint segédvájár. - Elkéstem, már látom, Laci bácsi. Mi a helyzet? Az öregem már lement? Mikor szálltak le, Laci 7