Irodalmi Szemle, 2014
2014/9 - BESTIÁRIUM - Szászi Zoltán: Szerencse fel, Szerencsre le... (próza)
BESTIÁRIUM bá? - lihegtem érkeztemben. - Van már egy órája is, pedig én szóltam nekik, nem jó dolog most lemenni. Szaggat a kezem, itt lesz valami hirtelen bitangság. Nézze csak, mérnök úr, ott a Pipitke felett mekkora kurnyavica tekereg? - válaszolt az égre mutatva az öreg. - Kurnyavica? Mi már az, Laci bácsi? - Mi lenne, ugyan, na? Hát jégeső, orkánnal, zivatarral, ugyan kérem! Nem túl jó idő, errefelé, bányavidéken, a bányász nem szereti a hirtelen zúduló vizet, mert az mindig galibát csinál a mélyebb tárnákban. Az én apám is. - Mi van a maga apjával is? - Hát holnap lesz 25 éve, hogy meghalt. Nagy eső volt aznap is. Itt, a Mária-aknán, az alsó szinten meg vízbetörés. Ott volt jövesztésen az öreg, mikor ráomlott vagy két mázsa érc, mikor megtaláltuk, derékig kibontotta magát, de tovább már nem tudta, a víz, az gyilkolta meg. - Sajnálom. Hanem most inkább adjon nekem is lámpát, Laci bácsi, meg sisakot, mennék le, Stefán bácsi után. - Én nem ajánlanám, mérnök úr! - A kurnyavica miatt? - Pontosan. Akkor is a Pipitke felől jött. Nem jó ómen! Meg éjszaka is, azt álmodta az asszony, hogy rigók szállnak ki a bányából, vagy százan, aztán mindnek a hátán marmancs egy kék lángú lámpával a kezében, de mind haragos, szomorú ábrázattal ám. Reggel, mikor felkelt az asszony, máris szaladt Borbála előtt gyertyát gyújtani, engem meg megesketett, ma nem megyek le. Nem is kéne, szabadnapos vagyok, csak a Stefán úr kérésére jöttem ki, biztosító embernek. - Laci bácsi, én ezt nem hiszem el, hogy éppen maga, a legjobb lőmester ilyen buta babonákban hisz. Na, adjon gyorsan egy lámpát, sisakot azt hoztam a magamét, aztán csúszok is lefelé. Melyik részt vizsgálják? - Stefán úr azt mondta, a hármas elágazáshoz mennek, mert mikor utoljára ott lent járt, akkor kihozott egy szép antimonitdarabot, egy nagy kvarc mellől, amiben aranyat is sejtett. Én ugyan nem hiszem, hogy itt arany lenne, de ha van, az csak rosszat hoz. Elég lenne réz vagy ólom vagy kobalt, no, esetleg legyen ezüst még, az lehet, de arany! Az inkább ne legyék! Az kutya dolog, megbolondítja a bányakapitányságot is, az államot is, meg a bányászt is, főleg a feljebbvalókat. Láttam én már ilyet, hajaj! - Mennék le, Laci bácsi! - Én szóltam! Én meg bizony nem fogadtam szót a lőmesteremnek, s lecsusszantam, vagy harminc métert, egy ferde, régi vágatba, csak úgy, mint régen csúsztak a bányászok a tárókba. A fenekem alatt egy simára kopott deszkalap, ezt kicsit meg szokták kenni olajjal, aztán le a csuszkán, ami egy jókora vastag fenyőfa törzse, teljesen lekoptatva, s máris bent van az ember a táróban. Ez jó régen ki lehetett vájva ereszkedőjáratnak, olyan másfélszer egyméteres harmincas lyuk, jó 25 fokos lejtővel, ami alaposan megkoptatja a bakancs sarkán a vaspatkót, van úgy, hogy még szikrát is hajít csúszás közben a vasalás. Az ember a fejét lehajtja, azt a sisak is védi, maga előtt, jobbra tartja a lámpát, oldalt meg a szerszámot, hol kalapácsot, hol éket, hol meg fúrófejet, hogy ha botlana is leérkezéskor, meg ne sértse magát vagy a társát. )ó tíz méterre tőle egy enyhébb lejtésű akna szaladt be a hegybe, ott ment régen a kiemelés, még nyoma maradt a csúszdáknak, de mostanra eléggé behordódott, van annak már félszázada is, hogy utoljára használták, hát meg is gyűlt benne a kavics, omlott föld, mindenféle falevél, meg ág, gally. Kint már éppen a kurnyavica első szélrohama tépte meg a fákat, hallottam, hogy még egyszer utánam szól Laci bácsi, ne menjek, de mégis lecsusszantam, s lent már csendesség várt, sötét, hűvös és titokzatos csöpögés, meg enyhe huzat. Meg az izgalom! Hátha találok, találunk valamit! Ki foglalkozik ilyenkor kinti kurnyavicával? Pontosan emlékeztem arra, hogy a lejárattól százlépésnyire kell lennie, egy enyhe ívelt és ereszkedő járat után a hármas elágazásnak. Jártunk mi már itt még egyetemista koromban a nagybácsival együtt. Az észak felé induló ágban régen ezüst telérek voltak, nyomokban higany érce, cinóber és jó fekete vasérc is. - Fekete, mint 8
