Irodalmi Szemle, 2014
2014/9 - BESTIÁRIUM - Szászi Zoltán: Szerencse fel, Szerencsre le... (próza)
BESTIÁRIUM ettől rájött a szükség is, hát rápisált egy sárrögre. Jól megalapozott vizelés volt, volt miből, jó sugárban ereszteni, s ahogy mosta a lába előtt heverő sárrögöt a sárga lé, úgy sárgult meg annak a felülete. Ott volt az aranyéré, szép kalcitkristályokra ránőve, meg bent a rögben. Valóságos termésarany! Ritka szép! Azt mondja anyám, ha már ekkora szerencséje volt, ezért a pisálásért átkozták el a bányatündérek, a marmancsok. Meg azért is, mert ha ekkora irdatlan nagy szerencséje van valakinek, azt illik meghálálni, gyertyát gyújtani Borbálánál, aszú szőlőből mazsolát levinni az aknába, meg kis pohárban borocskát is. Rendesen mézet, áfonyát, tojást szoktak levinni a bányászok, egy évben egyszer, a karácsony előtti utolsó műszakkor. Aki nem köszöni meg a mélységbelieknek a nagy ajándékot, azt baj éri, elébb vagy utóbb! Meg kellett volna ám nagyon hálálni a marmancsoknak ezt a rögöt! De Stefán bátya már csak makacs egy ember volt. Nem hitt a bányatündérekben. Hogy micsoda lény a marmancs? Hát a bányatündért hívják nálunk marmancsnak. Egyik bányász úgy mondta nekem, ezek a lények karcsú apró leányka-testben jelennek meg a bányák félbehagyott táróiban olykor. Különösen ott, ahová kis edényben mézet, tojást, tőzegáfonyát visznek nekik olyan vájárok, akik túléltek már valamilyen bányabalesetet. Azt is mondta, apró, egyszarvú lovakon járkálnak, a patadobogás néha áthallatszik a régen elhagyottjáratokból a friss fejtésekig, s ilyenkor jobb, ha máris indul az ember a kijárathoz, mert vagy vízbetörésre, vagy valami gázkitörésre figyelmeztetnek a marmancsok. Akik általában békés lények, ha jól bánnak velük. Egy másik vájár szerint imbolygó, asszonyalakú, sűrű árnyék a marmancs, kendős vén banyára hasonlít a legjobban. Aki látni vélte, azt mesélte, hogy a szellőzőaknák mohás kijáratánál szoktak pihenni, mert éjszakánként kijárnak az erdőbe, maguknak csemegét meg cicomának való madártollat szedni. Bizonyítékot is tudott a létükre. Mégpedig azt, hogy mi az isten csudáját kerestek akkor 300 méter mélyen egy-egy szögletes kövön a szajkótollak, meg elszáradt fekete bodza ernyői, vadkomló termése, erdei szamóca virágának szirma? Olyan bányásszal is találkoztam, aki szerint elhalt bányászárvák szellemei a marmancsok, s védik azt a bányászt, aki jó a gyerekéhez, de büntetik, aki rossztermészetű, s veri otthon a gyerekét. Azt is mondta egy öreg vájár, semmit nem felejtenek, mindenre emlékeznek, akár száz évig is ezek a marmancsok. Az ilyen, nagybátyám-féle nagy lelést, ekkora kincstalálást meg igencsak! így összerakva azt a sok mindent, amit a marmancsokról hallottam, igen vegyes a kép ezekről a lényekről. Egyszerre jók is, rosszak is, félelmetesek is, kedvesek és szeretnivalók, mert hát ki nem szereti a szép lányka testében megjelenő tündért, aki kivezeti a sötétből, megjósolja a vízbetörést vagy gázömlést? Hogy rongyos zöld ruhában járnak? Hát számít az? Hogy piros kendőjük rojtos is, meg foltos is? Ugyan már! Hogy netán kissé vaksik lennének, mert mindig a sötétben vannak, s emiatt ilyen gondozatlan a ruhájuk, meg kócos mindig a hosszú, csavarokba göndörödő hajuk? Hát baj ez? Mikor olyan édesen énekelnek, hogy az őzek leheverednek a kürtőkhöz, a dalolást hallgatni! A rókák meg bánatos pofával kaffognak a holdra, a vadmacskák meg olyan díszesen vernyákolnak olyankor, hogy három heggyel odább is hallatszik a vadak éneke. Igaz, míg velem nem történt a nagy eset, nem hittem bennük, s én ugyan valóságban egyszer se láttam őket. Mégis sejtem, hogy mikor a nagy omlás történt, akkor a marmancsok (vagy csak egy közülük?) mentették meg az életemet. Jaj, Stefán bátya, az volt a te bajod, anyám szerint is, hogy nem adtad vissza a bányaszellemeknek a nekik járó részt, meg Szent 6
