Irodalmi Szemle, 2014
2014/9 - BESTIÁRIUM - Szászi Zoltán: Szerencse fel, Szerencsre le... (próza)
BE5TIAR1UM bácsi! Akkor én mennék a csomagolóba. - No, menjék csak, akkor isten vele! Ötkor! Ott j | legyék ám! S már akkor, amikor elköszöntem az öreg Gazsi bácsitól, a mindenes ezermestertől és üzemlakatostól, már akkor tudtam, hogy aznap este nem indulok én el sehová a tervezett vonattal. Tiszta szerecsen, vagy mit beszélek, szerencse lesz, ha csak jóval később is, de egyáltalán el tudok én indulni ebből a csokoládé-szagú városból. Még jó, hogy nem volt alkalmam aznap estére randevúra hívni a csomagolóból azt a barna hajú, mély szemű csendes kislányt, a Vicuskát se. Legalább nem vallottam szégyent a dadogásommal, meg a hallgatásommal. A, kutya dolog ez, mióta az az eset ott lent a mélyben megtörtént velem, félek én mindentől. A szerencse, a szerecsen és Szerencs szavak igen fura módon keverednek bennem, s ez a fura keveredés határozta meg az én életemet. Egyszer kevertem össze, de akkor annyira sikerült, hogy máig is annak iszom a levét. Pedig, pedig, nagyon el kéne ma este indulni, hogy holnapra odaérjek megint Rozsnyóra. A Sajó feletti teraszon hullámzó temetőben meg kéne látogassam az én drága nagybátyám, Stefán bácsi sírját. О nevelt belőlem bányamérnököt. Drága nagybátya, aki ott halt meg, a szemem láttára! A Mária-aknánál, olyan hirtelen és váratlanul, ereje teljében. Csak úgy, összenyaklott, mint egy bittyu (így hívják a gyenge bárányt mifelénk, ha nem tudnák). Az a baj, hogy én máig sem tudom, mi lelte a Stefán bácsit. Csak sejtem. Mondták, valami átok volt az öregen. Hivatalosan szívelégtelenséget írtak az orvosok. De hát az átok, az átok, s hogy annak az átoknak, hogy annak oka volt. Nagy oka! Mindig, mindenféle mesék keringtek az öregről, anyám azt is mesélte, mikor Selmecbányán járt bányaakadémiára, ott tucatszor is párbajozott, mert igen szerette a lányokat, asszonyokat, nőket. Szóval szerette az öreg a „likat”, tán ezért is lett belőle bányamérnök! Stefán bátya legendásan daliás, jóvágású fiatalember volt, ugyanilyen jóvágásúnak, csak kissé kopottabb- nak ismertem meg, meglett férfikorában, de még akkor is, ilyen formájában is veszélyes volt minden nőnemű lényre 14-től 64 éves korig. „Amit már meg lehet, meg amit még meg lehet, azt muszáj is, édes fiam!” - ez volt a Stefán bácsi szavajárása. „A fene a gusztusát a nagybátyádnak!” - ezt meg mindig akkor mondta az anyuskám, amikor elpletykálták neki Stefán bácsi egy-egy hódítását a felvágott nyelvű asszonyságok. Az ő édesbátyja volt Stefán bácsi. Anya azt is elmesélte, a családi legendárium szerint egyszer, még fiatal korában, ez az én furcsa nagybácsim egy jó gyerekfejnyi nagyságú aranyrögöt talált. Méghozzá a meddőn, valahol, kint, a Mária-akna régi jövesztéséből maradt meddőhányóban, ott Rozsnyó felett, valahol Csúcsom mellett, valami kis patak vagy bányából kiszakadó vízér partján. Ha gye- rekökölnyi volt is a valóságban, no, az is elég nagy termésaranyból! Anyuskám szerint ebből a darabból van az ő jegygyűrűje, apám nagy pecsétgyűrűje, az enyém is, a húgom karikagyűrűje is, meg a Stefán bácsi egyik nagy kalandjából, oldalágról született Lilikének az egészen tisztességes stafirungja. Meg hát ki tudja mi még. Ugyanis Stefán bátya soha nem sajnálta magától a földi javakat. Ha szabadságra ment, akkor annak megadta a módját. Evett, ivott, mulatozott, színházba járt, vadászgatott, még kártyázott is, pedig az már nem volt divatos a szoci alatt. Igaz, az aranyrögöt éppen a háború utolsó őszén találta, jól eldugta, s rá egy évre, a zavaros, a bolond időkben, mikor mindenki szabadult mindentől, ő vásárolt és tartalékolt az arany árából. Az se akármi helyzet volt, ahogy találta azt a híres aranyrögöt. Másodnapja kártyáztak már, kint a vasas fürdőben. Szeptember volt akkor is, mint most, meg mikor a bátya meghalt. Stefán bácsi, mint szokta, csak úgy, nagy borgőzös fejjel kisétált a vasas fürdőből, egy kicsit szellőzni, imbolygott meg szédelgett az úton, aztán valami füttyszófélét hallott, 5
