Irodalmi Szemle, 2014

2014/8 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Papp Máté: A kettősség harmadik arca (Ayhan Gökhan János és János című kötetéről)

ja s az elbeszélői én saját identitáskeresésének kifejezése. „Rétegződünk, ugyanaz, // ugyanarra másol / ugyanahhoz hasonló // másképp felületet.” (...) „a téboly évéből / nem maradt más vele, / csak ami senkié sem, / a saját neve”. A kérdés az, hogy miképpen lehet egy ennyire eklektikus szövegszervezéssel eljutni a látens módon megcélzott egységes - lelki táplálékot nyújtó - nyelvhez? Mert a versek kötött, illetve szabadverses szerkezetein túl a műfaji metamorfózisok is csak tovább fokozzák a közlésvágy, valamint a kimondhatóság közti feszültséget: a példabeszéd, a ballada, a mese-fabula, az ismeretterjesztő szöveg, a képleíró ekphraszisz alakzatai ugyanis nehezen közelíthetőek egymáshoz, főleg ha a bennük észlelhető tematikai széttagoltság is tovább relativizálja a szerző sokszínű, mégis elhomályosuló retorikáját. A ciklusokon átívelő, számozott „félreértés”-sorozat, a többször megszólított halott barát hívószavai, az Apostolok Cselekedeteihez tartozó két kommentár, az itt-ott beszúrt lírai lábjegyzetek vagy a Foltnyi Jézusfejek „vigasztalan/ vigasztaló ének”-ének változatai a motivikus áttételek mellett különleges narratívát, legalábbis a lineáris olvashatóság látszatát adják az egyébként „szétszólt” szövegeknek.

Természetesen a központban lévő jánosi jelenségvilág körül forog mindaz a műfa- jilag/metaforikusan eltávolított versanyag, amely azonban néhol nem marad meg a bevezetőben említett, választott vonzáskörzetben; vagyis, Pilinszky szavaival élve, olykor elvéti azt a bizonyos „metaformát”, ami akkor is összerendezi az elemeire hullott,

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK.

átfogó esztétikai egységet, ha az a művészi működés metódusai mentén nem ismétli meg saját keletkezését, s csak halott nyersanyagot hagy maga után. A János és János kötetbe került versei nem minden esetben fordulnak át azon a holtponton, ahol ez a teremtő ellenpontozás vagy kéretlen (kegyelmi?) kiegészítés az átlendítő erő. A kétpólusú személyiség, illetve a polifonizálódó poétika kallódó részletei azonban rejtélyes módon épp a kitakarás költői eszközével tárnak fel valamit a tágasabb összefüggésekből. „...nem mindegy, hogy honnét / lekésve vagyok messze // a másik résztől?

Az olvasó valamelyest jóllakva, mégis némi hiányérzettel hagyhatja el a nyelv ama kései, megterített asztalát, ahonnan a kötetbeli versek morzsái megejtő kimértséggel hullanak le, és ahol újra és újra egy tálba nyúlunk az asztalfőn ülővel, hogy aztán sietve távozzunk, egyre távolodva a testté lett igétől, melyet nem fogadtunk be, s amely ennek ellenére értünk adatott. „NE engem hibáztassatok, nem tudok segíteni. / Én nem békét hozok, hanem a tétlenség ígéretét, / amit igazán senki sem akarhat... Nem akarok nektek jót, bár ha / boldogok lesztek, az különösebben nem zavar. / Talán jó lenne, ha fel tudnám támasztani a testet.” Ayhan Gökhan verseinek szakrális felhangjai a profán lárma foszlányaiba oldódnak, az egymásra olvasott fános( Janus)-arcok pedig a meghasonlottság harmadik szintjét vetítik elénk, ahonnan csak a hiten keresztül térhetünk vissza önmagunkhoz.

(Ayhan Gökhan: János és János. Kallig- ram, Pozsony, 2013, 76 oldal, 1800 Ft)

93