Irodalmi Szemle, 2014
2014/1 - N. Tóth Anikó: „A vers élni segít” (beszélgetés Fűzfa Balázzsal)
- Szerveztünk egy irodalmi kultuszkirándulást a szatmárnémeti meg a szombathelyi tanítóképző diákjaival 2007 májusában Kohóra. Aztán ott álltunk, ahol nyílnak a kerti virágok, ott a nyárfa az ablak előtt, meg a bérei tetők, s akkor a homlokunkra ütöttünk Végh Balázzsal, hogy százhatvan éves a Szeptember végén. Na, erre szerveztünk egy konferenciát, ami nagyon jól sikerült. Kerényi Ferenc is részt vett felkért előadóként ezen a konferencián, s bogarat ültetett a fülembe, hogy kell valami koncepció, Balázskám, hogy legyen ez egy sorozat. Akkor leültem, és leírtam a - szerintem - tizenkét legszebb vers címét. Feltétel volt, hogy középiskolában tanított, kanonizált versek legyenek, amelyek a tudomány érdeklődését is felkeltik. Következett tehát tizenegy konferencia. A konferenciák idején közösségi versmondást szerveztünk; hihetetlen volt, hogy az akadémikusoktól az óvodásokig tizenkétezren mondtak verset. Az eseményekről tizenkét film született, az előadásokból tizenkét több száz oldalas kötet. Valamit talán sikerült hozzátenni a tizenkét vers recepciójához. De a legnagyobb élmény az, hogy korosztályok, szakmák találkoztak egymással, hogy barátságok épültek, hogy az emberek elkezdtek érdeklődni a verseken keresztül a másik ember iránt, és hogy bekapcsolódtak az egyetemek is: Pozsony, Kolozsvár, Újvidék, Pécs, Szeged, Debrecen is képviseltette magát, vagyis a legtöbb magyar nyelvű tanszékről voltak előadások. Sikerült a szakmát megmozgatni, és tudományban, módszertanban az eddigiekhez egy kicsit hozzátenni. És nem voltak veszekedések, ezt az őrült ötletet mindenki elfogadta, pedig több száz tanárról, professzorról, egyetemi emberről, középiskolai tanárról van szó. Eddigi életem során talán nem is éltem meg ilyen elemi erővel azt, hogy az emberek mire képesek együtt. Ebben az esetben tömegek mozdultak együtt, és mindig az irodalomé volt a kulcsszerep. Az én törekvésem az, hogy minél több ember érezhesse meg, hogy az irodalom mennyire nélkülözhetetlen. Feledhetetlen az az élmény, amikor Szabadka főterén mondják a gyerekek a Hajnali részegséget, közösségben, ott, ahol a magyarságuk szó szerint is veszélyeztetve van. Micsoda önerősítő példázat lehetett ez számukra! Vagy amikor kiderült, hogy a Szeptember végénnek tizenhárom román fordítása van. Végül is tudjuk, hogy a politika a gyűlöletkeltésről, az utálatról, a kisemmizésről, a másik semmibe vételéről szól, de emögött ott van a kultúra és ott van az irodalom, ami elemi erővel szól az egymáskeresésről, a békéről, a derűről. Ha a románok tízévenként lefordítják a Szeptember végént , akkor ezt a gesztust nekünk minimum azzal kellene viszonozni, hogy mi is tízévenként lefordítjuk Eminescu verseit. De ilyen mikor lesz? Na hát ilyen lehetséges magatartásmodelleket tanultam A 12 legszebb magyar vers kapcsán. Kiderült, hogy a versek borzasztó fontosak, de minden vers igazából csak ürügye a találkozásnak, emberek, szavak, idők találkozásának, és valamilyen módon valóban igaz a szabály, hogy a megértés legmagasabb rendű absztrakciója, eszköze, lehetősége a nyelv, és a nyelvnek a legattraktívabb terméke a vers, a költészet. Ez mégiscsak élni segíthet. Nyitra, 2013. október 18. 64
