Irodalmi Szemle, 2014
2014/5 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Papp Máté: Sekély sötétség (Babiczky Tibor Magas tenger című kötetéről)
Papp Máté IZLESEK ES POFONOK Sekély sötétség Babiczky Tibor magas tenger CÍMŰ KÖTETÉRŐL Az ún. regényíró-reflex előbb vagy utóbb minden költő életművében jelentkezik, aminek számtalan prózai és persze poétikai oka lehet - az más kérdés, hogy ki végzi el a lehetséges műfaji határátlépéseket, és ki képes új nyelvet, fogalmi kereteket adni az általa kialakított világmodellnek. Vagy éppen az átváltozásban lévő nyelvezet lenne a világtágítást eredményező generatív mozzanat? Babiczky Tibor Magas tenger című prózakötetében érezhetően jelen vannak a lírai látásmód elemei, ezzel együtt egy merőben más (mondhatni objektivizált) szemlélet bontakozik ki a narrátor belső beszéde által, ami viszont mégis visszavezet az alapvetően alanyi retorika önfeltáró gesztusaihoz. Természetesen az utóbbi, jellemzően szubjektív-önreflexív attitűd az epikus művekre is igaz, jelen esetben azonban kivételesen monologikus szövegszervezésről van szó (bár az elbeszélő egyes szám harmadik személyben mutatja be a főhőst). Hiába várjuk hát a polifonikus szólamok összecsengését vagy a szereplők lélek- ábrázolásának, illetve viszonyrendszerének részleteit, hisz mindvégig egyetlen nézőpont érvényesül, melynek koncentrikus (ördögi) köreiben a magányos nyomozón kívül nem áll senki sem... „A bűn a megszokásból építi fel önmagát. Ami eltér, ami különleges, az már egy új élet. Ahhoz nem gyilkolni, hanem megszületni kell. A bűn abból ered, hogy a megszokás foly- tathatatlan, de nincs hova menni. Vagy nem tudunk” - olvashatjuk a második fejezetben. Az ehhez hasonló eszmefuttatások és filozofikus gondolatok lépten-nyomon felbukkannak a detektív dialektikus kommunikációjában, amelyben csak elvétve találhatunk dialógusokat, túlnyomórészt (a külvilágban) el nem hangzó cinikus kommentárok, elharapott mondatok, öntudatlan mormogások jellemzik a főszereplő beszédmódját. Az említett, néhol emelkedett gondolatfutamok ezzel szemben nagyon is cizellált, már-már irodalmi közlésekként értékelhetők; mintha mindinkább az elbeszélő prózai profiljához tartoznának, és bizonyos pontokon el is szakadnának a nyomozó nyelvének egyébként korántsem köznapi stílusától, ami ráadásul hemzseg a különböző kulturális utalásoktól, Boschtól Duchampig. A leghangsúlyosabbak egyébként azok a zeneművek, amelyek időről időre felcsendülnek a főhős képzeletbeli tracklistáján: Chopin, Metallica, Debussy, Slayer, Pergolesi stb. Ezen kívül rejtett, többszörösen áttételes intertextuális részleteket is felfedezhetünk (lásd a Krúdy- vagy a Rad- nóti-reminiszcenciát; „Vajon vannak még a dublini pubokban ivófülkék? - töprengett a nyomozó.” / „Csönd. Neszekkel teljes, langyos csönd, mint a születés előtt.”) Egy helyen megtudjuk, hogy nyomozónk a rendőrtiszti pályamódosítás előtt bölcsészkarra járt, így a szerző be is biztosította a fentebbi műveltséganyag legitimitását, annak ellenére, hogy a kiérlelt filozófiai traktátusok szituatív, rögtönzött kimond(at)ását így sem sikerült kellőképpen alátámasztania vagy előkészítenie. A novellaciklusként is felfogható, bűnlajstromra (illetve egy-egy bűneset94
