Irodalmi Szemle, 2014
2014/5 - N. Tóth Anikó: Az olvasás felettébb szükséges voltáról (beszélgetés Tőzsér Árpáddal, Grendel Lajossal és Mizser Attilával)
félek, nem akarom azt látni, hogy például két szonettet egybeírtak, attól mentsen meg, aki megmenthet. Persze azért van egy egészséges várakozás is, most is egy ilyen előtt állok, tanulmánykötetem jelenik meg legközelebb. Megnyugvással veszem, hogy még nem jött ki, majd karácsony után, hát jó, legalább a karácsony boldog lesz. □ NTA: Árpád? TÁ: Az nagyon érdekes, ahogy a szöveg viselkedik a szerzővel szemben: olykor megtréfálja a szerzőt. Az én költészetem, hadd beszéljek csak a verseimről, radikálisan két részre osztható, az első két kötetem az teljes egészében ún. vallomásos líra, az utána következő köteteim az 1971-ben napvilágot látott Érintések című kötetemmel kezdve - ez az a bizonyos, amit Grendel Lajos szerkesztett annak idején... □ NTA: Neki köszönheted a fordulatot? GL: Nem, dehogy! TÁ: Grendel szerkesztette a kötetemet, tehát bizonyos értelemben társszerző is volt, akkor is, ha őszerinte nem kellett javítani. □ NTA: Jóváírta. TÁ: Ott lebeg felette a szelleme, s az is valami. Tehát ettől az 1971-es kötettől számítva már inkább magam is szövegköltészetet műveltem, ahol a szöveg írja magát, akármeny- nyire is szólammá tették ezt a posztmodern iskolák. Valóban létezik olyan versbeszéd, amelyikben az egyik szó, az egyik mondat adja a másikat, a mű a nyelv önmozgása és kevésbé az ún. valóság hatása alatt alakul. De vissza az eredeti kérdéshez: költészetem „vallomásos” szakasza, ha újraolvasom, nem jelent számomra meglepetést, az akkor írt verseimről tudom, mikor írtam őket, mi volt a mögöttesük. Ha viszont a szövegkorszakomban írt verseimet olvasom újra, sokszor csodálkozom: ezt valóban én írtam? Az ún. szövegverstől nagyon könnyen el lehet ide- genedni, azaz van egy időpont, amikor már a szerzőjére is úgy hat, mint egy idegen mű: a szerző saját maga olvasójává válik. Ebben az „időpontban” tudsz a legkritikusabb lenni önmagadhoz. Paul Valéry mondja, hogy végül minden költő annyit fog érni, amennyit kritikusként ér önmagával szemben. Amikor saját magad olvasójává válsz, az a legönkritikusabb időszakod. Akkor lenne leghitelesebb és leghasznosabb a belenyúlkálás a saját szövegbe. Csak akkor ezt már nem jó szemmel nézik a kritikus urak. Még mindig él ugyanis az a nézet, hogy létezik pont a vers végén, azaz a mű véglegesíthető. Szerintem nincs pont. Amíg a szerző él, addig a műve mindig átírható. Nekem nemegyszer szóvá tették már kritikusaim, hogy nehéz kiigazodni a verseimben, mert egyiknek-másiknak 5-15 variációja is van, most akkor melyikről írjanak, melyik a mérvadó. Ez kemény dió. Persze azért kritikusok a kritikusok, hogy oldják meg az ilyenfajta dilemmákat. Az a bizonyos horatiusi maxima, amely szerint kilenc évig kell fektetni a kéziratot, és azután elővenni és kiadni, nem volt más, mint a lehető legszigorúbb kritikai hozzáállás az alkotáshoz. GL: Addig kicserélődnek a sejtek. TÁ: Ezt a kilenc évet ma megint kötelezővé kellene tenni. Kevesebb lenne az író, főleg a dilettáns, és több lenne a tehetség. □ NTA: Az olvasás felettébb szükséges voltáról szólt a beszélgetésünk, most még egy utolsó kérdés, kérem, röviden válaszoljatok: mire jó az olvasás? (Hosszú csend.) Addig nem megyünk haza, amíg nem válaszoltok! TÁ: No Lajos, most légy okos! GL: Tulajdonképpen semmire sem jó. (Taps.)
