Irodalmi Szemle, 2014
2014/5 - N. Tóth Anikó: Az olvasás felettébb szükséges voltáról (beszélgetés Tőzsér Árpáddal, Grendel Lajossal és Mizser Attilával)
bil nem volt, hanem még televízió sem. Tehát az olvasás bizonyos mértékben kultusz volt, mára azonban ez a kultusz már megszűnt, ennek e szerepét átvették a technikai eszközök. TÁ: Szabad egyetlen megjegyzést? Egy hete zajlott le a Tűnődés a trópusokon című kétnapos konferencia a pozsonyi Magyar Intézetben, Zalabai Zsigmond korán elhunyt szlovákiai magyar irodalomteoretikus, irodalomtörténész emlékére. Ott akartam elmondani, de nem sikerült, hát elsütöm itt a poént. Hamvas Béla annak idején azt mondta és le is írta, hogy a költészetet nem popularizálni, népszerűsíteni, „tömegiesíteni” kell, hanem éppen fordítva, meg kell menteni a tömegtől. A költészet mindig is a kevesek műfaja volt, s ha a sokaság kezébe kerül, akkor elposványosodik, elmocsarasodik, elszínvonaltalanodik. S azt hiszem, ma pontosan itt tartunk: az internet a költészet számára maga a posvány. □ NTA: Attila, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem vagy az íróiskola oktatójaként egészen friss tapasztalatokkal hogyan látod az olvasási szokásokat? MA: Elég nehéz általánosítani, de az egészen biztos, hogy az olvasás más kondíciókat követel. Ahogy minden sportban fontos a téli alapozás, hogy bírják-e teljesíteni megfelelő kondícióval a következő idényt egy adott sportág, például valamilyen labdajáték képviselői, ugyanilyen fontos a szinten tartás az egyetemeken vagy az íróiskolákban. Ha úgy próbálnak a diákoknak könyveket ajánlani, hogy azokat valamilyen mértékben birtokba tudják venni, arra már lehet építeni, ha több ilyen könyv van, akkor megedződnek, és így szép lassan össze tudunk állítani egy olyan csapatot, amelynek tagjai egyre többet, újabb műfajokat, szerzőket bírnak el, igy lehet tovább építkezni. Hogy mennyi idő kell erre, az változó, de arra a kérdésre, hogy ez a folyamat elindítható-e, a válaszom az, hogy igen. Nekem olyan tapasztalataim vannak, hogy ahol volt erre megfelelő idő, pár ember mindig akadt, akinek végül jelentett valamit az olvasás. Szerintem nem kell ebből tömeghisztériát csinálni, egyáltalán nem kell, hogy mindenki olvasson, ez hülyeség. Ebben a korban, amikor ennyire megváltoztak a kommunikációs kondíciók, ezt biztosan nem lehet elérni. De ha tényleg megtalálja azokat az embereket ez a bizonyos érzés, a könyv olvasásának a szeretete vagy igénye, akkor azért lehet (azzal a néhánnyal) egy ideát megvalósítani, ma is. □ NTA: És milyen az, amikor a saját szövegeteket olvassátok? Újraolvassátok-e az alkotás folyamatában, szöszöltök-e rajta? Elolvassátok-e, amikor megjelenik, örültök-e neki? GL: Nem olvasom. Illetve addig olvasom, amíg meg nem jelenik. Évtizedek múltán esetleg elolvasom újra, de egyfajta szégyen a kezedbe venni a könyvet, mert attól tartasz, hogy még jobb lehetett volna. Lehet, hogy teljesen jó, csak arra évek és évtizedek múlva jössz rá, hogy talán nem is volt olyan rossz. □ NTA: Ezek szerint szigorú olvasója vagy a saját szövegeidnek. GL: Hát igen, igen. □ NTA: Attila, bólogattál nagyokat. MA: Én rettegek bármilyen könyvem megjelenésétől, és tulajdonképpen az első kötetem után rögtön abba is akartam hagyni az írást, mert rájöttem, hogy annyira rendbe kellene tenni, hogy folt lesz az életemen, any- nyira szörnyű, hogy úgy jött ki, hogy amolyan lett, és nem ilyen. De aztán próbáltam könyvekkel helyrehozni, hogy talán majd a következő fölülírja azt az elsőt, reméltem, hogy nem lesz rosszabb a helyzet. És nagyon örülök, amikor csúszik a megjelenés, ami a mai könyvkiadásra eléggé jellemző. Ilyenkor
