Irodalmi Szemle, 2014

2014/5 - Higucsi Icsijó: A tizenharmadik éjszaka (novella, Nyeste Zsolt fordítása)

hittem volna, hogy egy olcsó fogadóban kénytelen meg­szállni. Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves ko­rom között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet. Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval lenni, de rájöttem, ez csak egy gyereksze­relem. Úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Hozzámen­tem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam, és azóta sem tudtam őt elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok boldog!” Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel. Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is. Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyen­géden beletekerte egy krizantémos papírba.- Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek, ve­gyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen láttalak! Annyi mindent szeretnék még mon­dani neked. De nem tudom szavakba önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a régi Roku légy és lát­hassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! - köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.- Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek. Későre jár, lassan már nem jár senki az úton - mondta, majd megfordult, és elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák ágai hajlongtak a holdfényben, és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott. A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada ház úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehe­zedett. Nyeste Zsolt fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom