Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - Varga Imre: Reggelnapló 11. (próza)
barátoméknál, nem is olvastam, a német nyelvkönyvet s az útravaló olvasmányt is érintetlenül hoztam vissza. Kinézve ablakomon, látom, valaki ballag fáradtan, előredőlt testtel az utcán. A padláson a nyest futkározása. Mielőtt megvettem, évekig nem lakták a házat; nyáron, egy-egy hétvégén lejöttek Újpestről, kapálgattak a kertben, de egyébként üresen állt. A kert már a mezőkre, a szőlődombra fut. Nyilván akkor költözhetett be a házpadlásra a nyest is, lévén a tűzfal vályogból, s azt az eső meg a nap foghíjassá tette. A padláslakó leejt egy diót, s hallom, hogy elgurul. Nyugtalan ház nyugtalan gazdája. Ugyan milyen állat lakja a tudatfelettit, hogy naponta zajosan elindul vadászni, zsákmányt szerezni, párzik s ropogtatja, amit begyűjtött: tojást, kukoricát, diót. Makacs a padláslakóm; akárcsak bennem az életösztön, keresés, nyugtalanság. A bensőm nyugtalansága mágnesként vonzza magához a külsőt. Négy óra tájt megszólal az első kakas. Zavar vagy örülök neki? Végső soron rajtam múlna. Majd átzörög a falun egy nehéz, ócskavasakkal rakott autó. Aztán a kamionok. Szaporodó zajok. Fél nyolc tájban a fal túlsó felén a szomszéd egy hordó abroncsait kalapálgatja hosszan. Az idő borús, fúj a szél. Csak fél tizenegykor indulok Pestre. Piliscsabán át kell szállnom s várakoznom a csatlakozásra; ez lett a lustálkodásból. A nyugtalanságot magammal viszem szentendrei kis vendégszobámba is. A németóra után kiderült, hogy a ház gazdája, M. is itthon van, beállt a kocsijával. Örülök neki, sőt boldog vagyok, hogy látom; kezet nyújt mereven, tartózkodóan, kényszerűen adja csókra az arcát, a férje jelenlétében, mintha büdös lennék, vagy fertőző beteg. Mustos pohár előttem, ejtőznék, de a nő elküld, neki még a férjével kell megbeszélnie valami bizalmasat. Ha én ő lennék és nő lennék, ugyanígy viselkednék? Katonatiszt apával, rideg gyermekkorban lányként, akit talán fiúnak vártak, majd a kényszerű külföldi évek után ilyen lennék-e? Majd a Szent Pál-templomra néző házban, ahová nemsokára utánam jön, arról faggat, mit szeretnék a németországi világi kolostorban elérni. Pénzem, ugye, nincsen, s anélkül semmi nem megy Nyugaton. A nyelvtudásom is elég gyatra, ne csodálkozzak majd, ha magányos leszek a torokszorítóan idegen és rideg világban.- De hát azok ott olyan kedves, szívélyes emberek. És a lelkivezető maga mondta még tavasszal, hogy a pénzre ne legyen gondom.- Ugyan, nem kell minden ilyen kedvességet készpénznek venned!- De hát ő a mester! Neki csak hihetek. Később megemlítem Marikának, hogy segíthetett volna a szövegszerkesztés alapjainak elsajátításában. Neki erre nincs ideje, s az ő tudása se olyan alapos, hogy engem vezethetne. Különben is ne legyek mohó. Miért nem megyek elébe a segítségnek azzal, hogy én segítek először. Áronnak, számítógépes ismerősének se pénze, se ideje, Dúl Antal meg nem ér rá, rengeteg a dolga. Mi jogon várok el bárkitől bármit is? Semmilyen jogon. Ha jogtalanul is, tanulni szeretnék. Bocsásson meg érte. Különben is csak az ígéretét kérem számon. Akinek pénzt adott a sors, hogyan is érthetne meg engem, akinek most éppen nincsen. Közben a villany is kialszik, jelezve nekem, hogy ne irigykedjek, hanem örüljek Marika sikereinek, házainak, képeinek, nyaralóinak, kocsijának. Odakint autóriasztó berreg hosszan. Fölajzott vagyok.
