Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - Varga Imre: Reggelnapló 11. (próza)
Marika tájékoztat a hosszúidejű vendég számára befizetendő összegről. Ez a német létminimumnak a fele, nekem viszont napi háromezer forint értékű márka. Ez száz napra éppen háromszázezer forint. Plusz hozzá az esetleges zsebpénz, útiköltség. A napi öt óra ottani munka a szerződésünk része, ezért cserébe meditálhatok, de nem várhatom el, hogy ingyen tartsanak el. Azt nem, valóban. De hát akkor mit tegyek?- Gondolkodj el magadon!- Köszönöm a jótanácsot. Nagy keserűség bennem. Fognám a táskám, és mennék a csudába. Csalódásom árnyat vet a zenre is. Ha nincs pénzem, maradjak kivül a körön, a spiritualitáson! A szegény ne vágyjon (világi) kolostorba! Az életmódom sem érdekes. Vegetárius vagyok? Meditálok? Kit érdekel! Ez nem érték! Most érzem, hogy a zen csoportunk vezetője számára a pénz valósabb mérce, mint a meditáció, a szerető részvét vagy a lelkiség. Csalódtam volna? Hiszen Marika önmagát adja. Hol a kedvesebb, emberségesebb, hol meg a ridegebb, embertelenebb oldalát mutatva. Csalódni legföljebb magamban lehetne; elvárásaimban, eszményeimben s abban, hogy valakit másnak hittem, mint aki. * Negyed ötkor ébredek, s ágyamban forgolódva hallgatom az őszelő neszeit: a szélfúvást a nyitott ablakon át; töprengek, emésztődöm. Lányom jut eszembe; tegnap kínáltam a magam sütötte lepénykenyérrel. „Ha megenném, most rögtön kiokádnám”, nyafogta kamaszos un- doksággal. Faggatózásomra kiderül, hogy pár perccel előtte kolbászos kiflit evett, s úgy érzi, már egy morzsával több se férne a gyomrába. De ahogy ezt mondja, a visszautasítása sértésként hat. Meg van fázva, mondta mihelyt beléptem, nem puszil meg, nehogy én is elkapjam. A megfázását! Kisvártatva kiderül, hogy kémiaórán levelezett az egyik osztálytársnőjével, és az állat tanárnő rajtakapta. Arra nincs joga, hogy a diákok levelét elveszi. Nem leszek derűs ettől a találkozástól. Fáj. Az fáj, hogy nem olyan a lányom, amilyennek szeretném? Lázadó szerepeit túl komolyan veszem? Fáj. De szabad fájnia, megélem a sebzett - séget, ettől viszont nem gyógyul a heg. Ha már kényszerűségből korábban ébredtem, megnyújtom a reggeli ülést, s jó órányit szemlélődök párnámon. De ettől nem csillapul a nyugtalanságom s ideges leszek, hogy a lányom úgy fogadott, mint egy betolakodót, vagy legalábbis egy kellemetlen vendéget. Talán az is vagyok. A fájdalom szabadsága mégsem szabadság, mert rossz érzéssel jár, most nem tudok túljutni rajta, korlátoz. * Csapiár Vilmos, akit már nagyon várok, megjelenik nálam karján a kisfiával. Beletúr, beleolvas szanaszét heverő kézirataimba, csizmája orrával tol arrébb egy zöld fedelű mappát, majd komolyan, némán böngészgeti piszkozatszerű lapjaimat, de egy-két rövid mondatnál többet egyik
