Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - UTCAMAGÁNY - Garajszki Margit: Bábmagány (a pozsonyi Hajléktalan Színház Báb című előadásáról)
UTCÁMAGANY részei. Attól, hogy egy térben vagyunk, nem feltétlenül érezzük magunkat kevésbé magányosnak, ha az interakció a másik személlyel sikertelen. Az előadásban megjelenő magány hátterében meghúzódó hiány nemcsak a szeretet vagy az intimitás hiánya, hanem a valahová tartozásé is. A színészek különféle térérzékelő, csoportépítő és koncentrációfejlesztő játékok, tükörgyakorlatok elemeit felhasználva járják körbe a magány, valamint a másikkal való testi kommunikáció és kapcsolat kialakításának lehetőségeit és fázisait. A térbeli elmozdulás horizontális és vertikális irányú lehetőségeinek felmérése meglepő eredményekre vezet különösen a testileg sérült személyek - mint a törpenövésű nő vagy a tolókocsis színész - esetében. A színészek a maguk testi fogyatékosságához mérten és annak jellegének megfelelően kerülnek testi kontaktusba a többiekkel, vagy az általuk mozgatott bábuval. Nem a mimikái vagy a verbális, hanem a mozgással való önkifejezés eszközeit, a testbeszéd mint kommunikációs eszköz lehetőségeit járják körbe a fogyatékosságuknak megfelelően nagyon egyedi módon. Minden jelenet egy kép, egy szituáció felvillantása, az egyes jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, akár felcserélhetők is lennének, kivéve a magány megfogalmazását és annak feloldását tartalmazó keretjeleneteket. Még mielőtt az énben kialakulna a Miért éppen én? gondolata, illetve az attól való félelem, hogy ez az életérzés soha nem fog megváltozni, az én észreveszi a másik magányát. A passzív önsajnálatot a proaktív hozzáállás váltja fel, az egyén megindul a cselekvés irányába. A testileg, szellemileg vagy lelkileg sérültek magánya a belső, szubjektív érzéseken kívül külső, objektív okokra is visz- szavezethető, hiszen a fogyatékosságuk miatt ténylegesen korlátozottak a lehetőségeik a társas kapcsolatokra. A magányt nem egy hagyományos közösség - mint például a család J | - keretében próbálják feloldani a színpadon, hanem a közös alkotás révén. A színház alapvető szükséglete az emberi interakció, éppen ezért lehet a magány elleni fellépés hathatós eszköze. Az elszigeteltség és magányosságérzet helyébe a közös alkotás kötelékteremtő, csapatformáló öröme lép, a hasznosságérzet öröme, hogy az embernek feladata van és a másik, a többiek számítanak rá. Az alkotó- tevékenység tehát meghozza eredményét, az előadás csattanójaként a közös művészi munka csúcsaként feloldódik a magány, még nem tudjuk, mi lép a helyére, mint ahogy azt sem, hogy meddig fog tartani, de a magány negálása, egy időre legalábbis, biztos. Az ebből fakadó felszabadultság-érzet mutatkozik meg a közös táncban és zenélésben, a primitív zenei ritmusokat idéző csörgők és dobok használatában. Az előadás bulletinje szerint a Hajléktalan Színház színészei most először dolgoztak bábuval. Az életnagyságú, gumihab fejű báb Zuzana Hudeková fiatal díszlet- és jelmez- tervező munkáját dicséri. A mintegy kilenc - hónapos próbafolyamat során fokozatosan alakították ki a viszonyukat a bábhoz, akit Frankynek neveztek el. A báb egy holt tárgy, amely a mozgatás által kel életre - megeleve- nítése helyenként egy színész által történik, máskor csapatmunka. A néma báb részévé válik a mozgásra épülő cselekménynek, segít az önmegismerésben. A báb a színészek tükre, biztosítja az érzelmek kivetítését, lereagálását, ezáltal egy megtisztulási folyamat elindítója. A mozdulatok esetlenségét egyensúlyozza az amatőr színészek autentikussága. A puszta megjelenésük által történetekkel töltik meg a színpadot, amelyek önmagukban megállják a helyüket, nincs szükség nagyszabású külső cselekményességre. A rendezés minimalista színházi eszközökkel biztosítja, hogy a hát17
