Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - UTCAMAGÁNY - Garajszki Margit: Bábmagány (a pozsonyi Hajléktalan Színház Báb című előadásáról)
UTCAMAGANY G A R A J S Z K I MARGIT Bábmagány a pozsonyi Hajléktalan Színház Báb című előadásáról Pozsonyban a Pisztory Félix gyógyszerészről elnevezett eklektikus stílusú, patinás Pisztory-palota bal szárnyában, egy toronyszerű épületrészben működik a Hajléktalan Színház. A kamara típusú színházterembe vaskorlátos csigalépcső vezet fel. Bent családias légkör fogadja a körülbelül huszonöt fős közönséget. A nézők háromsoronként emelkedő lépcsőzött nézőtéren foglalhatnak helyet érkezési sorrendben. Az előadás ingyenes, de egy perselyben szívesen fogadják a pénzbeli adományokat. Patrik Krebs, a Hajléktalan Színház rendezője pár szóban ismerteti a színházat, előzetesen felhívja a figyelmet, hogy a darabban hajléktalanok, testileg, szellemileg és lelkileg sérült személyek játszanak, jó szórakozást kíván, majd a hangosító pulthoz ül a színház dramaturgja, Ursula Kovalyk mellé. A nézők háta mögött óraketyegés ritmi- zálja a csöndet. A terem színpadra eső felén, a fal vonalával párhuzamosan, mintegy háromméteres magasságban felerősített ru- dakról fekete függöny ereszkedik alá. A színpad egy síkon helyezkedik el az első sorban ülőkkel. A színpadot és a nézőteret tehát sem szintbeli különbség, sem függöny nem választja el egymástól. A három oldalról fekete függönyökkel keretezett, gyengén megvilágított színpadra vonulnak be hátulról a színészek. Lassan, egyenként egymás után. Neutrális fekete ruházatukat fehér kartonpapírból kivágott és megrajzolt kellékek, mint nyakkendő, gyöngysor, virágcsokor, válltáska teszik jellegzetessé. A fluoreszcencia jelenségét használja ki az UV-fény, amely megvilágítja és hangsúlyossá teszi a fehér kiegészítőket a fekete közegben. A letisztult, fekete-fehér színpadkép az animációs filmek, illetve a képregények stilizált világát idézi. A fehér kartonpapírból készített újság szalagcíme, A magány előrevetíti az előadás fő témáját. A kezdeti kép, amikor a színészek szem- kontaktus nélkül járkálnak a térben, a szeparációs szorongás remek kifejezője, az attól való félelemé, hogy az adott közegben szociális kapcsolatok nélkül maradnak. Itt megmutatkozik az egyedüllét és a magány közötti különbség is, hiszen bár nincsenek egyedül, mégis magányosak. A magány nyelvi rigmusok formájában is megjelenik, mintha csak egy gyerekkiszámoló csendülne fel: Egyedül vagyok. Egyedül vagy. Egyedül van. Egyedül vagyunk. Egyedül vagytok. Egyedül vannak. A grammatikailag kifejezett hiányérzet felvillantja a magány vonatkozásrendszerét, az egyéntől először a másik személyig, majd a közösség minden tagjáig eljutunk. Az én először a saját magányát fogalmazza meg: Én egyedül vagyok. A magány elleni harc elsődleges módja annak tudatosítása, beismerése önmagunk számára. Ezután az egyén össze- hasonlítgatásba kezd, s rájön, hogy a másik sincs jobb helyzetben: Te egyedül vagy. Ő egyedül van. Ezt követi egy közösségi élmény felismerése: Mi egyedül vagyunk. Nemcsak a színészek, hanem a közönség is magányra van ítélve, annak ellenére, hogy mind a színészek, mind a nézők adott pillanatban konkrét színházi kommunikációs helyzet 16
