Irodalmi Szemle, 2014

2014/3 - Tóth László: Kapaszkodás a mocsárból. Újabb futamok - nemzedékemhez (esszék)

nyelvem végtelen gazdag szótárában, szinonimaerdejében, mellyel a legpontosabban fejezem ki magam - magam? -, a valóságot, egyetlen szóban az embert.” És valóban ebben ragadható meg munkásságának lényege: a pontosságban, a pontosság igényében, a mindenkori adekvát kifejezés meglelésének a vágyában, ami - nézzünk szét, különösen mai napság, magunk körül- nem is annyira újságírói magatartás, hanem írói igény, s főleg a költői munka lényege. Amihez további olyan írói-újságírói erények is társulnak nála, mint a sokrétűség és a sokszínűség, a hagyományos, mondhatni klasszikus értékek hiánytalan ismerete és jelentőségük átérzése, illetve a széles körű tájékozottság, alapos anyagismeret és a mindenkori új iránti fogékonysága („Ha ő valamiről ír”, foglalja össze megint a lényeget Tőzsér, „akkor az [... ] fontosságban, komolyságban, jelentőségben megnő, sok irányban funkcionálódik, többszörös, tágas kontextusokba emelődik”), s ekkor még emberi tulajdonságairól - a mértéktartásáról, a saját ízlésen való felülemelkedni tudásáról, s arról, amilyen összhangot tudott teremteni magában egyéni és közösségi között - még nem is szóltunk. Látjuk tehát, olyan állandósult értékek futnak ösz- sze s teljesednek ki személyében, személyiségében, amelyek hovatovább, egyre inkább már a múltéi, sőt már hagyományként is egyre kevésbé élnek és működnek köztünk, közvetlen és tágabb környezetünkben.

Kedvenc könyvem Bodnár Gyulától a Szavak, színek, színképek 2001-ből. S nemcsak azért, mert a kötet ötlete, de talán még a címe is - ha jól emlékszem - az enyém volt (még a duna- szerdahelyi NAP Kiadó szerkesztőjeként ültettem annak bogarát a fülébe valamikor az 1990- es évek derekán), hanem mert irodalom- és művelődés-, továbbá kortörténészként, valamint önéletíróként is rendkívüli haszonnal tudom forgatni. Korábban vele is írtam egyet, az 1994- es Nyomkeresőnket, de azt ma már nemigen van okom akárcsak mégoly ritkán is kezembe venni. Nem így az imént említettet, melyet Tőzsér Árpád olyan „szomorúan-szép könyvnek” nevez, amely kor- és társadalomkritikának is beillő analízise szerint „annak a cca. negyven évig tartó hazai irodalmi-színházi-művészeti múltnak a megidézése, amely egyrészt - neofitáink fals visszaemlékezéseiben, lihegő licitjeiben - lassan már csaknem valamiféle szellemi haláltáborrá növi ki magát, másrészt viszont - főleg fiataljaink közönyének köszönhetően- egyszerűen nem létezik, a szellemtörténelem tévedésének, elhanyagolható féregnyúlványának tekintendő”. A Szavak, színek, színképek ugyanis Bodnár kulturális publicisztikájának e kiemelt darabjaival egy év híján egy teljes negyedszázad krónikáját adja, tudniillik időrendben, szinte naplószerűen követik és váltják benne egymást huszonnégy esztendő szlovákiai magyar kulturális eseményeiről - könyveiről, színházi bemutatóiról, képző- és fotóművész személyiségeiről, rádióadásairól, kulturális rendezvényeiről és fesztiváljairól - szóló értékelő cikkei, eseménybeszámolói, vagyis annak lenyomatai: hogyan igyekezett írásaival, észrevételeivel, értékeléseivel kisegíteni közössége művelődését a husáki normalizáció és nem utolsósorban a felsőbb politikai szándékoknak az időben - is? - igencsak megfelelő igénytelenség mocsarából, s ha valakinek ez nem lenne elég széles panoráma, van itt tájékozódó kitekintés idősebb mesterek munkásságára (Веке Györgyére, Ruffy Péterére), van varsói színházi élménybeszámoló Andrzej Wajda vagy Henryk Tomaszewszky rendezéseiről, vannak pillanat- felvételek szlovák és cseh írókról, költőkről, versekről, a személyes szférából pedig: van vallomás színházi és színikritikusi tapasztalatairól - de ezek még így is szinte csak véletlenszerűen