Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Torgny Lindgren: Nyolcadik legenda (novella, A. Dobos Éva fordítása)
TORGNY LINDGREN SARKI Nyolcadik legenda* Igen, a szerelem. Van valami, ami hasonlít a szerelemre, de mégsem szerelem; egy beteljesületlen és viszonzatlan vonzalom, együvé tartozás vagy egy eltitkolt szövetség, amelynek létezéséről maguk az érintettek sem tudnak igazán. Mondhatnánk talán a szerelem hiányának vagy a szerelemtől való menekülésnek, mert elkerülni a szerelmet iszonyú nehéz. Selma és Verner kora két legnagyobb íróegyénisége volt. Mindketten tudták, hogy tulajdonképpen összetartoznak, és hogy ha csak kinyújtják egymás felé a kezüket, akkor egymásba zárulnak, mint a cipzár két szára, és hogy bármiféle egyesülésük bünösebb lenne, mint egy két testvér közötti házasság. De gyakran beszéltek, telefonon, vagy kiáltoztak egymásnak a szoba két sarkából. Egy év különbséggel születtek, mindkettőjüket a Svéd Akadémia tagjává választották, Nobel-díjat kaptak, fehérre festett, jómódú villában éltek a nyomasztó északi sivárságban, és végül majdnem egy napon haltak meg. Egyszer eldöntötték, hogy megteszik azt a félelmetes és kockázatos lépést, mely valahogy összehozza őket. Ezerkilencszázhuszonhetet írtak, hideg, száraz év volt, Selma a márbackai otthonában vacogott, Verner pedig Övralidben húzódott meg. Egyikük sem volt képes leírni egy sort sem. Amint Selma nekiült és megpróbált megfogalmazni egy gondolatot, fagyos ujjaiból úgy csúszott ki a toll, mint a jégcsap, és mikor Verner akarta írásra késztetni elmerevedett kezét, minduntalan egy síremlék rajza került a papírra, rajta a saját nevével. írni nem tudtak egymásnak, és megbeszélni sem tudták - egy puha dívány párnáiba süppedve - az őket ért csapást, vagyis a némaságot, amely az írók és költők legszégyentel- jesebb kórja, így aztán óvatosan, egyszótagos szavakkal adták egymás tudtára nyomorúságukat, amikor az Akadémián vagy a királyi vacsorákon találkoztak, ahová minden évben egyszer hivatalosak voltak. Ügy érezték, hogy mindent megbeszéltek, nem maradt semmi kimondatlanul. Nyomasztotta őket a tehetetlenségük miatt érzett bűntudat, hogy a művész a művészet által bűnhődik, és azon keresztül lesz újra ártatlan. Végül Verner eldöntötte, hogy felhívja Selmát, és elmond neki mindent, hisz ő volt az egyetlen, aki megfejthette a némaság titkát és a szótlanság kódjait, sokáig várt a telefonkagylóval a kezében, mivel folyamatosan foglalt volt a vonal, ugyanis Selma éppen őt próbálta hívni. Nem volt szükségük szavakra, az alkotó ember tehetetlenségének külön nyelve van, ők egy szempillantás alatt megértik egymást. * Eredeti megjelenés: a Legender című kötetben. (© 1987, published by permission of Norstedt, Stockholm, Sweden.) 17
