Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Torgny Lindgren: Nyolcadik legenda (novella, A. Dobos Éva fordítása)
SARKI FÉNY Megbeszélték, hogy a Vättern tónál, nem messze Olshammartól, az Igelbäck pataknál találkoznak. Kitalálják a hallgatás és némaság elleni hadjárat tervét. Vasárnap volt, az első nyári vasárnap, mert végül beköszöntött a nyár. Verner felkelt, megreggelizett és felöltötte a huszonöt évvel azelőtt, Haarlevben csináltatott fekete öltönyét, belső zsebébe betette a papírba csomagolt uzsonnát, jobb kezébe vette a göcsörtös vándorbotot, és miután kiadta az utasítást, hogy a savanyú uborkával körített borjúsültet csak este hétkor szolgálják fel, a tejszínes mártás legyen sűrű, tegyenek bele pörkölt vajat, kilépett a tornácra a langyos napsütésbe; egy madár, mely talán pacsirta lehetett, dalolva hintázott előtte a levegőben, és azt, hogy sült krumplit készítsenek, mondania sem kellett, mert a húshoz mindig vékonyra szeletelt sült krumpli járt. Verner elindult, merev csípője miatt billegve, apró léptekkel haladt, először a tisztáson keresztül, aztán a lombos erdőn, majd át a lápos mezőn, a keskeny ösvényen lement Lemunda régi kikötőjéhez, lépéseit halk dúdolgatás és motyogás kísérte. Verner von Heidenstam hosszú élete során számtalan dalt tanult meg. Néha rázendített, és elénekelt egypárat. Mikor énekelt, mindig ezt gondolta: Micsoda vidám kis dal, sose hallottam még. Fél óra gyalogolás után a tó partjához ért, leült, levette a kecskebőrből készült bakancsát, és a mólóra állította. Azután felállt és elindult a Vättern tó vizén. Határozottan, bizakodva lépkedett, a víz kellemesen csiklandozta a talpát, mikor vándorbotjával a Vättern vizére koppintott, csengő hangot hallott, közben énekelt, testét elárasztotta a könnyedség és a bátorság fakasztotta öröm. Még másfél mérföld volt hátra az útból. Három óra után Verner a túlsó parthoz közeledett, dél felé járt, kimelegedett és megszomjazott a napmelegtől, de nem, mivel nem szerette volna magára vonni a Vättern tó haragját, nem mert lehajolni, hogy igyék a vizéből. Selma az Igelbäck patak torkolatánál ült egy lapos kövön. A kora reggeli vonattal érkezett Hallsbergből, ahol taxit bérelt, Askersundben, a szállodában megivott egy csésze teát, és megevett hozzá két pirítóst, világoszöld vászon útiruhát viselt, leginkább egy furcsa, sűrű levelű, friss hajtásokkal teli bokorhoz hasonlított. Itt-ott elfütyült egy kis melódiát, egy régi gyerekdal első sorát, csak pár ütemet, mert cserepes ajkáról leszáradt és elhalt a dallam. Amikor Selma felfedezte Verner körvonalait a láthatáron, azt hitte, hogy hajóval közeledik felé, talán egy fekete, duzzadó vitorlájú hajón, de minél közelebb ért, annál inkább emberi formát öltött. Végül meglátta Vernert. Körülbelül húszméternyire Selmától Verner megállt. Elégedetten, várakozással teli, ugyanakkor kimondatlan vággyal a tekintetükben szemügyre vették egymást. Selma látta, hogy a tó felszíne valamennyire behajlik Verner alatt, de nem törik be. A kezén kidudorodó vastag, kék erek mintha áttetszővé tették volna Verner alakját. Végül Selma felkiáltott:- Te vagy az, Verner? 18
