Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Lars Jakobson: A házaspár (novella, A. Dobos Éva fordítása)
SARKI FÉNY Állt és legelte a vizes füvet, ami biztos nem tett jót neki, ezért felhúztam a harmattól átnedvesedett, vékony nyári nadrágomat. Hűvös csapás érte a combomat. Másnap visszamentem. A feleségem lefeküdt, és én a bendőjének támasztott háttal sütkéreztem. Ezt fogom megtartani, ezt akarom megtartani az emlékezetemben. Nem ezt a nyomasztó hallgatást és ezt a passzivitást, ami naponta körülvesz. A kislány a kórházban maradt megfigyelésre. A szomszéd türelmesen elmagyarázta a szülőknek, hogy nincs nagy baj, csak a biztonság kedvéért tartották bent. Azt mondta, hogy a szülőket egy cseppet sem érdekelte a dolog. A szomszéd felesége még mindig nem került elő, ő azonban vette a fáradságot, és elment a kislányért, de mivel nem volt hozzátartozója, sokáig kellett várnia. Szólt, hogy hívják fel a szülőket, és érdeklődjenek, de azt mondták, hogy azok nem veszik fel a telefont. Tudom, hogy otthon vannak, mondta. Én hoztam be, mondta. Kérdezzék csak meg tőle. Az ápolónőre mutatott, aki az íróasztal alatt aludt, körülötte a gumicső darabkái hevertek. Végül, miután legalább vagy tíz emberrel beszélt, és senkinek sem sikerült elérni a szülőket, a kislányt kiengedték a kórházból.- Hazamentünk végül - mondta a szomszéd. - Letettem a lányt, és ő azonnal átszaladt a pázsiton az anyjához, és szopni kezdett. Senki nem köszönt, mind a fa alatt hűsöltek, és csak bámultak rám, kivéve a kislányt; ő az anyja tőgyéhez nyomta a fejét. De úgysem érdekelt senkit. Senki meg nem öleli, senki meg nem kérdezi tőle, hogy van. Mind csak kérődznek. Éjszaka benéztem hozzájuk, és megkérdeztem, látták-e Queenyt. Azt hittem, hogy talán csak átszaladt megnézni, hogy vannak, de észre sem vettek. Fütyülnek rám, és az sem segít, ha ordítozni kezdek. Arrébb lépnek néhány lépéssel, és úgy meresztik rám a szemüket, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem. Még hogy nekem? Ugyan, menjenek a francba. A leghülyébb dolog az az, hogy friss vizet adtam nekik, mielőtt elmentem. Én ilyen vagyok, megteszem. Te megteszed. Mi, basszus, megtesszük. A vihar kalapos férfi elbúcsúzik a szőke nőtől. Talán soha többé nem látják egymást. Lehetséges. Talán a nő hagyja el a férfit, és a férfi aztán elfogadja, amit jut neki. Csak akkor értékeljük igazán a dolgokat, ha már hiányoznak? Irina elhagyott, és ezután hónapokig lelki beteg voltam; mintha kitágult volna a világ, és én is megnőttem volna. Irináék néhányszor meghívtak vacsorára, sőt, segítettem az új férjének vízre tenni a hajójukat. De. Évek óta nem eszem marhabélszínt sült hagymával, pedig természetesen tudom, hol készítik. Hiányzik az íze, de a hús különösebben nem hiányzik. Pedig biztos finom. Az áttetsző arany hagymaszeletek, a mártás és a főtt krumpli, igen, és a hús, amely puha és feszes, mint egy fiatal nő öle. Kitűnő falatok, de tudom, hogy egy ilyen étel elfogyasztása után csalódás tölti el az embert. Csalódás és szégyen. A két érzés eggyé olvad: ez volt minden? Üresség és éhség, amitől az újabb bűnbeesésről kezdek ábrándozni, és újabb bűnre vágyom. És az ezt követő csalódásra. Jó, rendben, romantikus lélek vagyok, de nekem a szerelem ennél többet jelent. Többet kellene, hogy jelentsen. Tejet sem iszom többé. Mert ha ő nem tud tejet adni, akkor nem kell, és nem, ő nem tud. 1948-ban állítólag egy idős nőrokona négy férfival együtt megpróbálta megmászni a Matterhornt. Ez egy külön történet, de nem ő mesélte el. Ő nem mond el semmit. Soha. Azt sem mondta el senkinek, hogy megesküdtünk. És a rokonával az történt, ami várható volt: Az egész társaságot fagyhalál érte. 16 A. Dobos Éva fordítása
