Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Khashayar Naderehvandi: Kihallgatás (novella, A. Dobos Éva fordítása)
SARKI FÉNY sima tükrében a túlsó part házai látszottak. Emlékszem, először arra gondoltam, hogy most teljes a csend, amilyen állítólag csak a természetben szokott lenni, de aztán valami légkalapács vagy fúrógép hangja hasított a levegőbe, és rájöttem, hogy még mindig építkeznek. Néhol éjjel-nappal építkeznek, ez a város arcszépítése. Elsétáltam a közeli kis parkhoz, ahol senki sem szokott ülni, mert a kutyások oda hordják a kedvenceiket levegőzni. Végighúztam a tenyeremet a gyepen. Néha baromira jólesik érezni, hogy van föld, van testem, és ez a test az enyém. Ekkor valami megcsípte a tenyeremet, és akkor, mikor belém vágta a csőrét, akkor vettem észre. Nagyot néztem, basszus, mert egy kakas volt, a bokrok alatt sétálgatott, szemezgetett és kapirgált, aztán leült és befészkelte magát egy gödörbe, és onnan pislogott, satöbbi. Teljesen abszurd. Mi a faszt csináltam volna? Először röhögnöm kellett, figyeltem őt egy darabig, aztán ismét a vizet néztem. Nyugi volt körülöttem, helyén volt a világ, az épülő házak a vízben tükröződtek. Mikor visszafordultam, a kakas mellettem állt. Nem sokat tudok a kakasokról, de kurvára nem kellene közel menniük az emberekhez. Merthogy az emberek megeszik a kakast. De ez a kakas hatalmas nagy állat volt, rögtön láttam, hogy harci kakas. Látszott rajta, hogy nincs gazdája, és arra gondoltam, hogy kéne neki valaki, aki törődik vele és megtanítja harcolni, idomítja meg ilyesmi. És akkor jutott eszembe az a zseniális gondolat, micsoda lángész vagyok, gondoltam. Felkapom a kakast, és visszamegyek Paul-Emile-hez, becsengetek a kaputelefonon, bocs, máskor nem balhézok, de feljöhetek egy percre?, aztán felviszem a kakast, és belököm a lakásába. De hogy a francba kell felkapni egy kakast? Gőzöm sincs. Álltam és néztem a kakast, a kakas meg engem, úgy meresztette rám a szemét, mintha mondani akarna valamit, de nem tud, mert a kakasok nem tudnak beszélni. Először az egyik szemével nézett meg, aztán a másikkal, mintha zúmolt volna. Eszembe jutott hirtelen, hogy milyen lenne, ha a kakassal a hónom alatt visszamennék a városba, és elhúznék a gyorsbisztrónál a kölykök mellett, hogy akkor röhögnének-e. Aztán arra gondoltam, hogy milyen lehet, ha valakinek harci kutya helyett harci kakasa van, ki kell vinni este pórázon sétáltatni meg ilyesmi. Furcsa, mert amint kutyára gondoltam, rögtön eszembe jutott a gyerekkori kiskutyám, amelyiket Paul-Emile folyamatosan büdös csutaknak hívott, de francia bulldog volt, basszus, hogy szerettem azt a kis dögöt, felugrott az ágyamra, mikor aludtam, és hozzám nyomta a fenekét, és elaludt mellettem. Mikor a kakasra néztem, újra éreztem, milyen érzés ölben tartani egy állatot, simogatni, játszani vele, és ettől teljesen kimelegedtem. Felugrottam, a kakas rám nézett, én meg rá. Közben csőrével ennivalót keresett, kapirgált, de éreztem, hogy engem figyel. Amikor fel akartam kapni, tovarebbent, nem egészen a bokorig, csak majdnem. Űjra megpróbáltam elkapni, de akkor a bokor alá bújt, és nekem nem volt kedvem a tyúkszarba utána mászni. Nem érdekel, gondoltam, és sarkon fordultam és elindultam Paul-Emile-hez. Másfelé mentem; a folyó melletti útra kanyarodtam, amelyet elöntött a szemét, de legalább nem kellett a gyorsbisztrónál ácsorgó idiótákkal találkozni. Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de mikor Paul-Emile kapujához értem - van a háza előtt néhány fa, amolyan sétányszerűség, de nem metszik a fákat, és némelyiknek leér az ága a földre -, először csak a szemem sarkából láttam, hogy valami mozog, és mikor megfordultam, megláttam a kakast. Ugyanaz a kakas volt, a földre lógó ágon ült. Hogy követett-e, vagy előttem ért ide, nem tudni. A kakas nem mozdult, én a kapu előtt álltam, és láttam, ahogy végignéz rajtam, először az egyik szemével, aztán a másikkal, aztán lerepült 8
