Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
helye - nem jött rá, nem tudta. Ha ezek között, akkor ő is el fog tűnni... Inkább a mozgáskorlátozottak helyét foglalta el, egyedül, amikor az ablak mellé ült. Aztán a Kuznyeckij híd magasából a szeme előtt úszott, egyre csak úszott Moszkva fekete-fehér szélesvásznú panorámája, a sápadt reggeli ködben messzire fekvő kupoláival, háztetőivel... Lassan, egyenletesen haladt a troli, már úgy tűnt, senki se irányítja... A híd irányába rengeteg ember vonszolta magát. Az emberek a kocsikkal egy magasságban vánszorogtak, mint a birkák. Az autók utolérték őket, de nem álltak meg. A troli haladt tovább - lelassulva, elhalkulva, várakozva, úgy, mint egy önkívületben lévő ember szédülő feje. Amikor megmenekülnek, el fognak bújni, el fognak futni - vélekedett... Amikor viszont ők mentenek meg valakit, feláldozzák magukat, belehalnak... Milyen félelmetes lenne, ha a troli lezuhanna, leesne ebből a magasságból, és beleesne a folyóba, elmerülne, magába nyelné a víz, vajon lehetséges ez? Mindent megkapott, amit az élettől meg akart kapni.... Nála minden rendben. Jó feleség. Jó munka. Jó kocsi. Jó lakás. Akkor mégis mi olyan rossz? Gondolkodott, és kezdett rájönni, hogy sehová se juthat el: olyan most, mint egy kidobott tárgy, amire akkor fognak emlékezni, ha megtalálják... Gondolkodott - és felejtett. Az álom folytatódott, és bár csapdába került, mégse akart onnan kitörni. Amikor a troli megállt és elhalkult, magába olvasztva a hozzá hasonló előtte állókat, úgy látszott, eltévedt, nem tudta, hová menjen, mit csináljon... Semmi se történt. Aztán hirtelen az összes ajtó kinyílt, mint a titkos ajtók, érzékeltetve, hogy létezik vészkijárat. Még ült, gondolkodott, várt... Majd mégis kiszállt, hogy szemügyre vegye ezt a képet: egy egész karaván mozdulatlan utazókoporsót látott. Megérkezett a következő, és beleütközött a másikba. Állt az egész sor, mint amit áramtalanítottak. A trolik csúszkáltak, megpróbálták folytatni az útjukat, kúsztak egymás után, hogy elfoglalják a helyüket a sorban. A robbantás megrongált valamit - és a pusztítás folytatódott. A városnak, melynek föld alatti bendőjében elszakadt egy kis véredény, mintha most csúszna kifelé a belseje... Ez megfoghatatlan remegést, sőt, rettegést váltott ki. Amikor előre megérzel valami még fenyegetőbbet. Nyilván. Egy újabb robbantást, egy még nagyobbat. Végül a kilátástalanság érzése lett úrrá mindenkin - mintha állatokként éreznék ezt itt, ahol a megmerevedett, nehézkes, gyámoltalan vasbogarak levegőbe kifeszített vezetékei olyan csápokhoz hasonlítottak, amelyek megdermedtek a mélyből felhúzódó fémrúd légzsákja felett. Ez a benyomás sokkal erősebb volt, mint az emberek szakadatlan visszavonulása, amikor azért mentek át a sugárút másik oldalára, és azért mozogtak úgy, mint egy egész sor hangya, hogy keressék a kijáratot, hisz tudják, hogy létezik, ezért mindenki megy, megy, megy valahová... A férfi is elindult. Azoknak az embereknek az arcára szegezte a tekintetét, akik még vártak valamire ebben a koporsóban - többségében öregek -, de ők csak felakasztott, vitrin mögé állított portrékra hasonlítottak, amelyek a vitrin mögül közömbösen bámulnak. Aztán magába rántotta egy őrült, félig üres iránytaxi, amely teljes gőzzel a katasztrófa helyszínére hajtott. Se holttesteket, se sebesülteket nem látott. Csak a bomba égett szaga
