Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)

terjengett a levegőben. Kordonokat látott, amelyek úgy álltak, hogy zavarba hozzák azokat, akik közszemlére tették őket: a kiskatonákat. Ügyeletes mentőautókat, valamilyen speciális szolgálatot, valamint a tévétársaságok furgonjait lehetett látni. Az interjúkat itt rögzítették, a metró bejárata mellett: néhány körberakott kamera elkapta a járókelőket, az arcukat.- Mondja, kérem, zárva van a metró? - kérdezte óvatosan valami kis hölgy.- Miért lenne zárva? Nyitva van... - válaszolta egy rendőr közömbösen.

Amikor a férfi a metróhoz ért, az első percben úgy érezte magát, mintha egy vasútállomáson lenne, de egy ismeretlen városban, ahol eltévedt, és épp a másik irányba halad. Kevesen voltak itt. Fájni kezdett a szíve - észben tartotta, emlékezett rá -, de most valamiért hasogató, tompa fájdalmat érzett... Visszhangzás. Ügy tűnik, minden hang hallható. Jegyet vett. Átment a forgósorompón. Nyugodt járőrök álltak a csendes előtérben, szoborcsoportra emlékeztetve: csak a német juhászkutyák nem tudtak megülni a helyükön, és úgy forgolódtak, mintha tükörben nézegetnék magukat. De nem érezte jól magát. Az érzés, hogy ez a bűn helyszíne, mintha üldözte és utolérte volna, amitől a hideg futkosott a hátán.

A mozgólépcső könnyedén vitte le a mélybe... Üvöltő sziréna hangja hallatszott, amely az alagút sötét, túlvilági csövéből jött... Világoskék metrókocsik... Pillanatnyi belemerü- lés ebbe az üvöltő feketeségbe... Félig üres vagon, feszült, üres arcokkal: úgy tűnik, hogy mindegyik az áthatolhatatlan burkolatot bámulja... Emberek - élő szkafanderek. Izoláció- mintha hiányozna a levegő. Az idő megmerevedett, a levegő pedig hallgat, mintha be lenne nyomva, be lenne préselve egy üres ballonba. Mert a föld alatt vannak... Igen, úgy tűnt, mindenki számára nem lesz elég a levegő... S ez állomástól állomásig nyilván csak fokozódni fog... Az érzés, hogy nem lesz mit belélegezni... És hozzá ez a feszültség: hisz mindenkinek ott a kezében a mobilja... Lehetséges, hogy valaki megnyom egy gombot, és bekövetkezik a robbanás... Az egyik feszes ruhájú, fiatal nőt - aki valószínűleg, legalábbis a kinézete alapján, nem orosz - ellenséges tekintettel méricskélték, követték... A férfi imádkozni kezd, felidézi a bűnbánó imát... Amikor az apját temették, megtanulta, ezt az egyet, kívülről. Igen, elment a templomba. Ügy volt könnyebb. És most itt, a megkönnyebbülés miatt, megismételte az imát, miközben a száján keresztül lélegzett, és szavakat nyelt levegő helyett. Néhány percnyi száguldás... Majd ismét megálló. Rövid pihenő, alábbhagy a félelem. Mindössze néhány másodperc... Ver a szív... És talán meg is szakad... Mindennek vége... Körülnéz, az ajtók záródnak. Ott belül pedig, ahol az emberek mintha szét lennének szaggatva, minden sárgás, zavaros vízzel teli akváriumhoz hasonlít.

A klinikáig nagy nehézségek árán jutott el. Terjengett a robbanás szaga. Csak az nyugtatta meg, hogy közel jár... A metró előcsarnokában egy elektromos tábla jelezte az időt- azt a bizonyosat, ami eddig a pillanatig elvezette őt az életben. Minden egyes szám ott ugrált szabadjára engedve a szeme előtt... Felcsillant végre valamiféle boldogságérzet...