Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK IV. A PARADOXON - ILLÚZIÓ ÉS REALITÁS A terek és idők egymásba tűnése, azonosulása és differenciálódása alakítja a mű struktúráját mind dramaturgiai, mind poétikai szempontból. Mindez pedig a valóság és látszat kérdéséhez vezet el. Láttuk, hogy a tér és az idő működése is az illuzórikus és a valós meghatározásainak felcserélhetőségén alapul - ugyanakkor a szereplők identitása is ugyanezt az oppozíciót veti fel, és bizonytalanítja el. A manierizmus maszkjátéka itt odáig megy, hogy képtelenek leszünk különbséget tenni maszk és arc, képmás és eredeti között ugyanúgy, ahogy múlt és jövő, imaginárius/belső és valós/külső tér között. Az illuzórikusság, a mű irrealitásba irányulása egyik tengelyének Amadeo Di Francesco a tündér fogalmát adja meg. Julia - Echóhoz hasonlóan - tündérasszon (nimfa). Ám tündéri tulajdonságai sosem válnak konkréttá, nem lesznek láthatóak, csak verbálisán láttatottak, Echóval ellentétben, aki csak a tündériségében nyilvánul meg. A tündérfogalom, noha Júliára vonatkozik, tőle elkülönbözik. Julia tün- dérisége csak Julia képmását jelenti, azt a Julia-képet, ami a szerelmesekben él, és verbálisán vetül ki. A szerelemről azonban többször említődik, hogy vakság és káprázatok előidézője („...álmodnak néha őmagokban az szerelmesek.” - Briseida, II/4). Júliának tehát pusztán a képmását ismeri Credulus és Sylvanus. Csakhogy Julia nem is több egy képmásnál, hiszen Julia egy fiktív identitás, Angelica maszkja. Julia képe a szerelmesek szívébe van metszve, és ez a kép projektálódik a vers/ének segítségével: lásd pl. az Óh, nagy kerek kék ég két versszakát: Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog, Valahová nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog. Noha felmetszette szívem közepette Cupido néki képét Csakhogy Julia nem is több egy képmásnál, hiszen Julia egy fiktív identitás, Angelica maszkja, ill. másolata. Julia (szívbe metszett) képe tehát a másolat másolata. Amelynek projekciója (a térbe vetítve) a szerelmes énekében, panaszolkodásában („Júliát szívemben, szinte úgy versemben / is tessék meg szép képe”. - az Óh, nagy kerek kék ég... utolsó sorai) pedig a másolat másolatának másolata lesz. Credulus szerelme pedig a következő paradoxont rejti, amely a tükör tükrözéséhez hasonlítható: Credulus azért szerelmes Júliába, mert az Angelica mása, az eredeti viszont számára nem létezik (hiszen halottnak hiszi). Credulussal ellentétben Julia azért nem szereti Credulust, mert a régi, tíz éve eltűnt Thyrsist szereti, akire Credulus nem hasonlít („Már Thyrsis, kit minden ember Credulusnak hív vala, oly roncso- sodott, oly szakadozott vala...” Summa; „Talám azt hiszed, hogy rút véle, hogy ilyen szakállos?” Briseida - II/2). Thyrsis azonban akkor sem létezik, ha nem halt meg, hiszen Thyrsis a távoli múlt illuzórikussá vált képe. Az azonosság-képmás oppozíció az anagnorisis után a következő séma szerint alakul: 78
