Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK Júlia számára: Credulus nem az, akinek látszik. (Credulus = Thyrsis) Credulus számára: Júlia az, akinek látszik. (Júlia = Angelica) Ugyanakkor ez a visszájára is fordítható: Júlia számára: Credulus az, akinek látszik (hiszen Thyrsis nem létezik - Credulus = Credulus), Credulus: Júlia nem az, akinek látszik (hiszen Angelica nem létezik - Julia = Julia). A darab értékét éppen ez adja, egy olyan paradoxonhoz, kérdéshez jutunk el, amire több egymást kizáró válasz lehet egyszerre érvényes - egyszerre azonosak és nem azonosak a maszkjukkal és az identitásukkal, pontosabban mindkét szereplő identitásának tetralemmáján belüli és a két tetralemma elemei közötti lehetőségekből alkotott bármelyik kombináció igaznak fogadható el: Julia = Julia - lulia * Angelica Julia * Julia - Julia = Angelica Julia = Julia - Julia = Angelica Julia * Julia - Julia * Angelica Credulus = Credulus - Credulus * Thyrsis Credulus * Credulus - Credulus = Thyrsis Credulus = Credulus - Credulus = Thyrsis Credulus * Credulus - Credulus z Thyrsis Ez a tünékenység bizonytalanítja el a darab lezásását: a pásztor- és vígjátékhagyomány konvencionális, a viszonyok többszörös házassággá rendezésének megnyugtató megoldása megkérdőjeleződik. (Noha itt nincs szó házasságról, csak egymásra találásról.) De ennél is tovább mehetünk, figyelembe véve a figurák felcserélhetőségét: Sylvanus helyzetéből tekintve Julia Galatheára hasonlít, Sylvanus és Credulus esetében pedig el sem tudjuk különíteni egymástól a két szereplőt: noha Briseida Credulust a pásztorát kliséivel költőnek mondja, aki Echó- val beszélget, a két betétverset Sylvanus mondja el, ő társalog Echóval. Noha Sylvanus vademberként definiálódik, teljesen békés, Credulus pedig úgy viselkedik, mint egy őrült. Nem beszélve arról, hogy Julia-képük azonos: ugyanaz a tündérasszony, ugyanazok a sóhajok, ugyanaz a világnézet, ugyanaz a szívbe metszett kép (vagy másolat), ugyanaz a retorika. A látszat és a valóság tulajdonképpen feloldódik egymásban. A végkifejletet, az egymásra találást úgy is értelmezhetjük, hogy az egymásra találás illuzórikus - tehát tulajdonképpen mindig csak képmást, illúziót szeretünk -, de úgy is, mint az egymásra találás a valósnak, az eredeti meglelésének aktusa. Az egyik értelmezésben a valóság, a másikban az illúzió tételeződik hiányként. A paradoxon a differenciáltság és azonosság elbizonytalanításának, majd végső feloldásának köszönhetően nyitva hagyja ezt a kérdést, egyszerre affirmálja mindkét választ, mindennek hiányát (semmi sem az, ami - semmi nem létezik) és mindennek teljességét (minden az, ami - minden létezik). Olyan üres figurákat kapunk, akik egymás számára, és a néző számára is mindig idegenek maradnak, akiket mi tölthetünk fel jelentésekkel. Ez a felismerés pedig Robert Wilson színházába repíthet bennünket. V. A PÁSZTORJÁTÉKTÓL A TÁJKÉP-DRÁMÁIG Elinor Fuchs a The Death of Character című könyvében a posztmodern éra színházát a karakter színpadról való kiveszé-
