Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Marcelli, Miroslav: Miért őrültség? (tanulmány, Németh Ádám fordítása)

nem volt mindig elítélő, olykor valóban nem hiányzott belőle a részvét és a megértésre való törekvés, ám tárgyához mindenkor kívülről közelített és ezzel csak elmélyítette az ész és a nem-ész közti szakadékot. Feltételezték, hogy aki az őrültséget a filozófia felől vizsgálja, az mindig a túloldalról beszél, onnan, ahol az ész mellett az igazság is székel.

Azonban éppen ez a filozófia számára látszólag magától értetődő előfeltevés az, amit Foucault nem hajlandó elfogadni. Álláspontjáról már az is sokat elárul, hogy művében következetesen az „őrültség”, illetve az „őrült” (franciául lafolie és lefou) megjelöléseket alkalmazza. Első ránézésre az „elmebaj” és az „elmebeteg” terminusai megfelelőbbnek tűnnek, mivel ezekben a pejoratív jelentést kiszorította a tudományos, orvosi, jelesül a pszichiátriai osztályozás. E terminusok értéksemlegességre szóló igénye viszont Foucault szerint csupán egy olyan megnyilatkozása az észnek, mely az őrültséghez kívülről közelít, amivel annak hordozóját beilleszti a permanens alávetés és elnémítás rendszerébe.

Foucault úgy döntött, könyvében az őrültségről és annak képviselőjéről, az őrültről fog beszélni. Az őrült őt nem azért érdekli, hogy szaktudományos vagy erkölcsi ítéletet mondjon róla, hogy állapotáról diagnózist adjon vagy moralizáljon, legfőképp nem azzal a céllal, hogy segítse azon intézmények „humanizálását”, amelyekben az újkor kezdete óta elzárva tartják. Nem, Foucault szándéka más, jóval radikálisabb és a racionális megközelítéshez képest negatívabb: beszédével meg akarja törni a hallgatást, amelyet a modern kor az őrültre kényszerített.

A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL

Eredeti előszavában Foucault konstatálja, hogy a modern ember már nem kommunikál az őrülttel. Megszűnt annak a lehetősége, hogy közvetlen kapcsolatba lépjenek egymással, párbeszédük megszakadt, az őrült hallgatásra ítéltetett. Róla és őrültségéről mindig valaki más beszél. Foucault szerint a rákényszerített hallgatás eme állapotából indul ki a pszichiátria, amely megszabja, ki beszélhet. „A pszichiátria nyelve, amely az ész monológja az őrültségről, egyedül e hallgatásra épülhetett” (Foucault 2001: 188). E kikényszerített hallgatás hátterében Foucault projektje elutasításként jelenik meg: nem kívánja folytatni a modern embernek ezt a történetét, fenntartani az „őrültségről” szóló monológot. Álláspontjában nyilvánvaló az a szándék, hogy megtörje ezt a monológot, hogy szakítson annak előfeltevéseivel és átlépjen a túloldalra. Foucault kijelenti: „Nem ennek a nyelvnek a történetét akartam megírni, hanem inkább ennek a hallgatásnak az archeológiáját” (uo.). Ennek az állításnak a könyv elején való szerepeltetése, felvezetése egy olyan történelmi helyzet általános jellemzésével, amelyben az észnek az őrültséghez való viszonya kialakult, egy olyan határ kijelölése, mely az egyik oldalra a monológot, a másikra a hallgatást helyezi - mindez azt jelzi, hogy Foucault-nak a hallgatás archeológiája melletti elköteleződését stratégiai gesztusként kell felfogni. Nem holmi parciális elemzésekről vagy a kiindulópontoktól távoli következményekről van itt szó: Foucault már könyve legelején nyíltan közölni akarja, hogy honnan fog beszélni.

A filozófusok számára Foucault-nak az a döntése, hogy az őrültség történetét a

11