Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Marcelli, Miroslav: Miért őrültség? (tanulmány, Németh Ádám fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL hallgatás archeológiájaként írja meg, határozott kritikai ellenvetések megfogalmazására adott alapot. Bírálói közül érdemes megemlíteni Jacques Derridát, aki két alapvető kérdést intézett hozzá: „De mindenekelőtt: van-e története magának a hallgatásnak? Továbbá: az archeológia, bárha a hallgatásé, nemde logika, vagyis szervezett nyelv, terv, rend, mondat, szintaxis, »mü«?” (Derrida 2008: 32) Nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések egyértelmű válaszokat implikálnak, amelyek Foucault elgondolását mint megvalósíthatatlant diszkvalifikálják. Miután elemezte azt a pozíciót, ahonnan Foucault beszélni akar, tanúságot tenni az őrültség hallgatásáról, Derrida egy megkerülhetetlen alternatívát javasol: „Vagy hallgatunk egy bizonyos hallgatásról (egy bizonyos hallgatásról, amely majd csak egy olyan nyelvben, s egy olyan rendben fogja meghatározni magát, amelyek képesek lesznek megvédeni a hallgatást attól, hogy bármiféle némasággal fertőződjön meg), vagy követjük a bolondot száműzetésének útján. A bolondok boldogtalansága, hallgatásuk végtelen boldogtalansága ez: azok a legjobb szószólóik, akik a legjobban elárulják őket. Amikor valaki magát a hallgatásukat akarja mondani, már át is állt az ellenséghez és a rend oldalára, még akkor is, ha a renden belül a rend ellen harcol, és eredetében kérdőjelezi meg azt” (Derrida 2008: 33). Fejtegetéseit Derrida azzal zárja, hogy Foucault a hallgatás archeológiájában egy megvalósíthatatlan tervet tűzött ki maga elé. Fia könyvével valamilyen tervet mégis megvalósított, ez a terv ellentmond a hallgatás archeológiája tervének. Az általa deklarált terv megvalósíthatatlan, mert ellentmondásos: „A »magát a bolondságot mondani« kifejezés önellentmondás” (Derrida 2008: 39). A fenti ítéletet egy, a diszciplínája határai között mozgó filozófus nehezen vitathatja. Elvégre, mint már említettük, a hallgatás archeológiáját meghirdető eredeti előszót maga Foucault a későbbi kiadásokban egy másikkal helyettesítette. A filozófia szemszögéből vállalkozása olyannyira ellentmondással terhelt, hogy lehetetlenné válik. A hallgatás archeológiájának egész ügyét le lehetne zárni azzal a megállapítással, hogy az egy megvalósíthatatlan terv. Ezen a ponton a filozófiai elemzés le is zárulhat, mivel az ellentmondás feltárása itt a megvalósíthatatlansággal egyenlő. Az olvasóban, aki egy ilyen konklúzió ellenére nekilát és végigolvassa Foucault könyvét, mindezek után felmerül a kérdés, hova vezetett bennünket az őrültségnek ez a története, az ész és a nem-ész miféle felfogását sugalmazza nekünk, és az ész mely eddigi bizonyosságait, jobban mondva önmagáról való bizonyosságait rendíti meg. Nyilvánvaló, hogy az őrültség történetét leíró mű, dacára az elgondolt terv megvalósíthatatlanságának, létrejött. Elismerhetjük, hogy nem felel meg az eredeti szándéknak, e megállapítással azonban aligha elégedhetünk meg, hiszen épp eny- nyire nyilvánvaló az is, hogy nem simul bele a filozófiai vizsgálódások mezejébe, hanem folytonosan annak határán mozog és olykor átlépi azt. Az a kérdés, hogy ennek során hova jut el, s mindenekelőtt, mit eredményeznek e határátlépések. Ha közelebb akarunk jutni a válaszhoz, észre kell vennünk, hogy jóllehet Foucault deklarált szándéka ellenére nem lett hűtlen az észhez, annak elveit nem fogadja el olyan 12
