Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Bataille, Georges: A kínszenvedés (próza, Szabó László fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL A közönséges megismerés vagy a nevetésben, a szorongásban fellelhető megismerés vagy bármi más hasonló tapasztalat a lehetséges végső határának van alárendelve - ez a rájuk érvényes törvényekből következik. Minden megismerés a határain belül érvényes, és még azt is tudni kell, mit ér akkor, ha eljut a végső határig, ha valamilyen végső tapasztalat hozzáadódik. Először is a lehetséges végső határánál minden összeomlik: még az értelem építménye is, egy esztelenül bátor pillanatban fensége szertefoszlik; ami, mint a leomló fal egy darabja, esetleg megmarad, csak növeli, nem csillapítja a szédítő érzést. Hiábavaló arcátlanság a siránkozás: így kellett lennie, a továbbhaladás kényszerének semmi nem állhat ellen. Szükség esetén az őrület lenne az ára. Megvetendő sors... Az emberben minden egyetemleges felelősséggel tartozik érte. Némelyekben mindig megvolt az a kemény - bár körülményes - akarat, hogy olyan messze jussanak, ameddig csak ember eljuthat. Ám mi lenne, ha az ember ugyanazzal a keménységgel már nem akarna önmaga lennP. Ez csak az akarat egészének lehanyatlásával mehetne végbe - irányuljon bármire is ez az akarat (bűvölet, harc, hódítás). Ahhoz, hogy az ember elérje a célt, elengedhetetlen, hogy egy bizonyos ponton már ne elszenvedje, hanem kényszerítse a sorsát. Ennek az ellentéte, a költői nemtörődömség, a passzív magatartás, a határozott, férfias reakciótól való undorodás: ez nem egyéb, mint az irodalmi hanyatlás (a szép pesszimizmus). Rimbaud elkárhozása, aki kénytelen volt hátat fordítani az általa elért lehetőségnek, hogy egy benne még érintetlen döntési kényszerre újra rátaláljon. A végső határhoz való eljutás feltétele nem a költészet, hanem a költészet női jellege (a határozatlanság, a női költő, a lelemény, a szavak, a szertelenség) iránt érzett ellenszenv. A költészettel a lehetséges tapasztalatát állítom szembe. Nem szemlélődésről, hanem inkább belső ellentmondásról van szó. Mégis, amiről beszélek, az „misztikus tapasztalat”. (Rimbaud ebben gyakorolta magát, de nem azzal a szívóssággal, amivel később szerencsét próbált. Tapasztalatának költői kiutat biztosított; általában véve nem ismerte a határozott egyszerűséget - erőtlen, kilátástalan irodalmi nekibuzdulások ezek -, a női kibúvót, a szépséget, a bizonytalan, akarat nélküli kifejezést választotta.) Valami tehetetlenség-érzésről van szó: gondolataim nyilvánvaló rendezetlenségéhez megvan a kulcsom, de nincs időm kinyitni az ajtót. Zárkózott, magányos félelem, a becsvágy pedig, amit tápláltam, oly nagy, hogy... szeretnék én is lefeküdni, sírni, elaludni. De maradok még egy kevés ideig, kényszeríteni akarván a sorsot, és megtörtén. Végső bátorság: feledni, visszatérni az ártatlansághoz, a kétségbeesés derűjéhez. Esti imádság: „Istenem, ki tanúja vagy az erőfeszítéseimnek, add meg nekem a te világtalan szemed éjszakáját.” A megszólított Isten válaszol, én megfeszülök egészen az ájulásig, és meglátom Őt, majd úrrá lesz rajtam a feledés. Annyira kuszán, mint az álomban. Szabó László fordítása 9
