Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Bataille, Georges: A kínszenvedés (próza, Szabó László fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ESTÜL hezen értik meg egy pőre szellem nyomorúságát.) Végső esetben kétségtelenül elegendő, ha csak egyetlen ilyen szellem megjelenik: de még akkor is szükség van arra, hogy maga és a többiek között - akik kerülik - kapcsolatot tartson. E nélkül csak különösség volna, nem pedig a lehetséges végső határa. A sokféle lárma, kiabálás, fecsegés, nevetés, mind kénytelen őbenne elmerülni, kétségbeesésében jelentésétől megválni. Értelem, közlés, esdeklő nyomorúság, áldozat (a legnehezebb, semmi kétség, kitárulkozni a végtelen ostobaság előtt: elmenekülni előle - a véglet az egyetlen pont, ahonnan kiindulva az ember elmenekülhet korlátolt ostobasága elől - de ugyanakkor el is merülve benne), nincs olyan, ami ne lenne kénytelen találkára menni. A legkülönösebb a kétségbeesés, ami megbénítja a többit, és elnyeli. És az én mindenségem? A mindenségem csupán egy jámbor lény, aki gyűlöli a tréfát: ha ő jelen van, az éjszakám hűvösebb lesz, a sivatag, ahol vagyok, még kihaltabb, már határa sincs: az ismert lehetőségeken túl valami igen erős szorongás úgy borítja el a szürke égboltot, mint ahogy egy szerzetest a sír sötétje. Erőfeszítésem hiábavaló lesz, ha nem erőlteti a meggyőződést. Csakhogy minden egyes órában megszakad bennem! A végső határ magasából a legelbutultabb állapotba ereszkedem le, feltételezve, hogy ritka pillanatokban megérintettem a végső határt. Ilyen körülmények között hogyan hihetném, hogy a végső határ egy napon az ember lehetőségévé válik, hogy egyszer majd az ember (még ha csekély számban is) eljut a végső határig? Pedig a végső határ elérése nélkül az élet csak elnyújtott csalás, küzdelem nélküli kudarcok sorozata, amit szétesés követ, ez pedig azonos a bukással. Meghatározásánál fogva a lehetséges végső határa az a pont, ahonnan az ember, a létben elfoglalt, számára értelmezhetetlen helyzete ellenére, ámítástól és félelemtől megszabadulva, olyan messze juthat, ahonnan elképzelhetetlen még messzebbre jutni. Nem is kell mondani, mennyire hiábavaló (jóllehet, a filozófia ebben a zsákutcában lezárul) elgondolni a szorongástól mentes értelem tiszta működését. A szorongás nem kevésbé eszköze a megismerésnek, mint az értelem, egyébként pedig a lehetséges végső határa nem kevésbé élet, mint amennyire megismerés. Továbbá a szorongáshoz hasonlóan a közlés is élet és megismerés. A lehetséges végső határa feltételezi a nevetést, a mámort, a halál rettenetes közeledését: feltételezi a tévedést, az undort, a lehetséges és a lehetetlen szüntelen izgalmát, és végül, bár megtörve, de mégis fokozatosan, óvatos szándékkal a könyörgés állapotát, és ennek a kétségbeesésben való feloldódását. Mindabból, amit az ember ezzel a céllal megismerhet, semmi nem kerülhető meg a bukás, a bűn veszélye nélkül (a végső tét súlyának megfelelően a kegyvesztés legrosszabb formájára, a hitehagyásra gondolok: annak a számára, aki egyszer elhivatottságot érzett, nincs többé magyarázat, nincs többé bocsánat, nem tehet mást, őriznie kell a helyét). Minden olyan emberi lény, aki nem jut el a végső határig, csak szolgája vagy ellensége az embernek. Amennyiben valamilyen szolgai munkával nem gondoskodik a közös megélhetésről, hitehagyásával csak tovább rontja az ember megvetésre méltó sorsát. 8
