Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Bataille, Georges: A kínszenvedés (próza, Szabó László fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ESTÜL magunkat, anélkül, hogy bevettük volna az utolsó sáncokat is: nem más ez, mint a tehetetlenség cinkosává válni. Az a különös, hogy rejtőzködés közben nem látjuk a magunkra vállalt felelősséget: pedig semmi nem sújthat le ennél jobban, ez a megbocsáthatatlan bűn, hogy a már egyszer felismert lehetőséget elszalasztjuk egy átlagos élet tál lencséjéért cserébe. A lehetőség néma, nem fenyeget, nem is átkoz, ám az, aki félve a halált hagyja elmúlni a lehetőséget, olyan, mint a napsütésre várót kiábrándító felhő. Nem képzelődöm tovább a nevető emberről, az ugyancsak nevető végső lehetőség emberéről - aki nevetve, szó nélkül fordít hátat, hogy átadja magát az élet bűvöletének, anélkül, hogy valaha, akár egyszer is, összeroskadna. Ám ha egy nap úrrá lesz rajta az elgyengülés, ha az elgyengülés következtében megtagadja, hogy elmenjen a végsőkig (pedig az elgyengülés révén ekkor maga a lehetőség is ezt követeli, tudtára adja, hogy erre vár), akkor összeroskad, és vége az ártatlanságának: elkezdődik benne a bűn, a lelkifurdalás, a lelkifurdalást színlelés, majd a teljes és prózai feledés megfoghatatlan működése. Végül tekintsük úgy az ember történetét, az emberekét egyenként és egészében, mint menekülést, először is mint az élet előli menekülést, ami azonos a bűnnel; majd mint a bűn előli menekülést, ezt az ostoba nevetésektől kísért hosszú éjszakát, csak a szorongással a háttérben. Végtére is mindenki megszerezte a jogot a távolmaradásra, a bizonyosságra, minden hétköznapi ember e siker bornírt arcát tükrözi. Érezni a kétségbeesés erejének lassan ható gyönyörét, ellentmondást nem tűrő zordságát, ellenállónak, és inkább a halál biztosítékának, semmint áldozatnak mutatkozni. A kétség- beesés nehézsége a teljességében rejlik: mégis, ha írok, nem jönnek a szavak... A kétség- beeséssel együtt járó egoizmus: belőle születik a közlés iránti közömbösség. Legalábbis „születik”, hiszen... írok. Egyébként a szavak rosszul adják vissza azt, amit az emberi lény átél; ha azt mondom, „kétségbeesés”, jól kell érteni: itt állok megviselten, mélyen az érzéketlenségben, halálszagot árasztva, ugyanakkor súlyosan, sorsom iránti odaadással, szeretettel - ahogyan az állat szereti a kicsinyeit -, többé már semmit nem remélve. Az öröm tetőpontja nem maga az öröm, hiszen az örömben érzem, hogy eljön a pillanat, amikor véget ér, míg a kétségbeesésben csak a halál eljövetelét érzem; amit a halál iránt érzek, csak szorongással kevert vágy, de olyan vágy, amelynek nincs más tárgya. A kétségbeesés egyszerű: nem egyéb, mint a remény hiánya, minden ámítás hiánya. Ez a terjedelmes sivatagok és - el tudom képzelni - a napsütés állapota. Jóllehet írok, mégis belebukom abba, hogy a pontos jelentéshez a lehetőségek végtelen - esztelen - gazdagságát kellene társítanom. Lehet, hogy rá vagyok kényszerülve - vagy jókedvemből teszem? - erre a danaida-tevékenységre, hiszen ezentúl az életemet csak úgy tudom elképzelni, mintha a lehetséges végső határára volnék felfeszítve. (Ez először is emberfeletti értelmet feltételez, míg amikor gyakorta mások leleményesebb értelméhez kellett folyamodnom... De mit lehet tenni? Feledni? Úgy érzem, mindjárt megőrülök: ne7
