Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Bataille, Georges: A kínszenvedés (próza, Szabó László fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ÉS TÜL A legfontosabb a lehetséges végső határa, ahol már maga Isten sem tud semmit, csak kétségbeesik és öl. Minden dolgok feledése. Alászállás a létezés feneketlen éjszakájába. A tudatlanság véget nem érő könyörgése, a szorongás fullasztó érzése. A szakadék széléig lopódzni, és a teljes sötétségben átélni a borzalmát. Reszketni, kétségbeesni a dermesztő magányban, az ember örök némaságában (valamennyi mondat ostobasága, a mondatok illuzórikus válaszai, csak az éjszaka esztelen csendje válaszol). A szó, Isten, segítségével elérhetővé vált ugyan a magány legmélye, de megszűnt a tudás, az ő hangja már nem hallatszik. Ismeretlen. Végső szóként Isten azt akarja jelenteni, hogy nem sokkal utána minden szó hiányozni fog: felismerni az ő sajátos meggyőző erejét (ez nem kerülhető el), nevetni rajta a tudatlan bárgyúságig (a nevetésnek már nincs szüksége nevetni, a zokogásnak zokogni). Később a fej megvilágosodik: az ember nem szemlélődés (békessége csak menekülés közben van), az ember könyörgés, küzdelem, szorongás, téboly. A szenteskedő apostolok hangja: nekik mindenre van válaszuk, tartózkodóan kijelölik a határokat, a követendő utat, ahogy a temetésen a szertartásmester szokta. Cinkosság-érzés: a kétségbeesésben, a tébolyban, a szeretetben, a könyörgésben. A közlés embertelen, fékevesztett öröme, merthogy lehet szó kétségbeesésről, tébolyról, szeretet- ről, de nincs az üres térnek egyetlen pontja sem, ahol ne lenne kétségbeesés, téboly, szeretet, mi több: nevetés, mámor, undor, önpusztítás egészen a halálig. II Nevetséges! Hogy engem panteistának, ateistának, teistának tartanak!... de az ég felé kiáltom: „nem tudok semmit”. És komikus hangon megismétlem (időnként az ég felé is így kiáltok): „egyáltalán semmit”. A lehetséges végső határa. - Végül is ideértünk. De ilyen későn?... Hogyan jutottunk ide anélkül, hogy tudtunk volna róla? - (valójában nem változott semmi...) kerülővel: az egyikünk nevet (harsányan), a másikunk saját csapdájába esik és veri a feleségét, halálra isszuk magunkat, szenvedések közepette ölünk. Képtelenség azt olvasni, hogy valaki a kényszerű halálra gyötrést azzal kezdi, hogy előkészíti a lámpáját, tölt egy italt, megveti az ágyát, felhúzza az óráját. Én nevetek ezen, de mit mondjunk a „költőkről”, akik magukat a szándékos viselkedésformák fölé helyezik annak beismerése nélkül, hogy az enyémhez hasonlóan az ő fejük is üres: - ezt kellene egyszer pontosan bizonyítani - hideg fejjel -, amíg meg nem roppanunk, könyörögve, amíg fel nem hagyunk a leplezéssel, a távolmaradással. Gyakorlatozásról volna szó? összehangolt gyakorlatozásról? szándékosról? Gyakorlatokról van szó valóban, kényszerekről. Tréfás dolog a víz sodrásának irányában embernek lenni, anélkül, hogy valaha is űztük volna 6
