Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Bataille, Georges: A kínszenvedés (próza, Szabó László fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL ostobává, álságossá, felületessé válik. Az eltussolt szorongás nyugtalan, ám üres jezsuitává változtatja az embert. Reszketve. Mozdulatlanul, állva maradni, magányos sötétségben, esdeklő mozdulat nélküli testtartásban: esdeklés ez, de gesztus és főleg remény nélküli esdeklés. Elkárhozva és könyörögve, vakon, félholtan. Mint Jób, nagy nyomorúságában, de semmiben nem bízva, az éj leszálltakor, tehetetlenül, tudván, hogy minden elveszett. A könyörgés értelme. - így juttatom kifejezésre, ima formájában: - „Ó, Istenem, Atyám, Te, aki egy kétségbeesett éjszakán megfeszítetted a Te fiadat, aki ezen az öldöklő éjszakán, amint a haláltusa - s vele a kín kiáltása - lehetetlenné vált, Magad lettél a Lehetetlen, és a rettenetig átérezted a lehetetlenséget, kétségbeesés Istene, add nekem e szívet, a Te szívedet, aki gyenge, elcsigázott, és már nem viseli el, hogy Te létezel!” Nem értjük, hogyan kell beszélnünk Istenről. Az én kétségbeesésem semmi Isten kétség- beeséséhez képest! Semmit nem vagyok képes átélni vagy megismerni anélkül, hogy ne képzelném el, amint Isten is átéli és megismeri azt, amit én. Lehetségestől lehetségesig hátrálunk, minden újrakezdődik bennünk, és soha nincs lejátszva semmi, csak Istenben: a lét eme ugrásában, hogy Ő van, az ő „végérvényességében”? Senki nem értené meg az imádság lényegét, ha nem érezné Isten kimerítő magányát. Ám bennem minden újrakezdődik, semmi nincs lejátszva. Belepusztulok embertársaim végtelen lehetőségébe: ez a végtelen lehetőség eltörli eme én értelmét. Ha egy pillanatra el is érem a lehetséges végső határát, már menekülök is, máris másutt vagyok. És mi értelme van a végső abszurditásnak: cseppenként hozzáadni Istenhez a lehetőségek határtalan ismétlődését és a bukott lét e kínszenvedését a tömérdek emberi szerencsétlenség közepette? Mintha egy örök pásztor hajtotta nyáj, bégető hullámzás volnánk, megállás nélkül futva, menekülve az összességre szűkülő lét borzalma elől! Hozzám, a félkegyelműhöz Isten közvetlenül szól: egy hang fénycsóvaként tör elő a sötétségből és beszél - mint dermesztő láng, perzselő bánat - az... esernyős emberhez. A könyörgésre, ha elgyengülök, Isten válaszol (de hogyan? Ki az, akin nevetni lehet a szobámban?...). Én különféle, oly kínosan megmászott hegycsúcsokon állok, sok rémületes éjszakám egymásnak ütődik, megkettőződik, összekapcsolódik, és ezek a hegycsúcsok, ezek az éjszakák... kimondhatatlan öröm!... abbahagyom. Vagyok? Egy kiáltás - és hanyatt esve elvesztem minden erőmet. A filozófia soha nem azonos a könyörgéssel, ám könyörgés nélkül nincs érthető válasz: soha egyetlen válasz sem előzi meg a kérdést; és vajon mi értelme van a szorongás, a kín- szenvedés nélküli kérdésnek? Az őrület pillanatában váratlanul megjön a válasz: de hogy érthetnénk meg e kínszenvedés nélkül? 5
