Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Bataille, Georges: A kínszenvedés (próza, Szabó László fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ESTÜL Tekintetek, amelyekben meglátom a megtett utat. - Tizenöt éve már annak (talán kicsit több is), hogy késő éjjel hazafelé mentem, már nem is tudom, honnan. A Rennes utca kihalt volt. A Saint-Germain felől jövet átmentem a Four utcán (a posta oldalán). Kezemben nyitott esernyőt tartottam, holott azt hiszem, nem is esett. (Pedig nem ittam: mondom, ebben biztos vagyok.) Tartottam ezt a fölöslegesen felnyitott ernyőt (hacsak nem azért, amiről később lesz szó). Nagyon fiatal voltam akkor, zavaros fejű, telve léha mámorral: illetlen, szédítő, de már gondokkal, szigorral tele, kínzó gondolatok sorjáztak a fejemben... Az értelem e hajótörése közepette a szorongás, a magányos bukás, a hitványság, az értéktelenség megtalálta a számítását: az ünneplés egy kicsit odébb újrakezdődött. Az bizonyos, hogy ez a fesztelenség, ugyanakkor a megsértett „lehetetlen” szétrobbantak a fejemben. Egy nevetéssel kitöltött tér sötétlő szakadéka nyílt meg előttem. A Four utca kereszteződésénél ebben a „semmiben” ismeretlenné váltam, hirtelen... nem létezőnek tekintettem ezeket az engem körülzáró szürke falakat, s belevetettem magam valamiféle eksztázisba. Isteni módon nevettem: a fejemre csúszott esernyő eltakart (szándékosan ezzel a fekete lepellel fedtem el magam). Úgy nevettem, ahogy talán még soha nem nevettek, minden dolog rejtett lényege feltárult, leplezetlenné vált, úgy, mintha meghaltam volna. Nem tudom, megálltam-e az utca közepén, esernyővel álcázva delíriumomat. Talán felugrottam (ez kétségkívül illuzórikus): görcsösen megszállott voltam, azt hiszem, futás közben nevettem. A kétely állandó szorongással tölt el. Mit jelent a megvilágosodás? Miféle természetű? Olyan, mintha a nap fénye belülről elvakítana és lángra lobbantana? Kicsivel több vagy kevesebb fény nem változtat semmin: mindenesetre akár napfényes, akár nem, az ember csak ember: csupán embernek lenni, nem kilépni ebből az állapotból: ez azonos az elfojtással, a súlyos tudatlansággal, a tűrhetetlennel. „A szorongás gyönyörré változtatásának művészetét tanítom”, „a szorongás megdicsőí- tését”: ebben rejlik e könyv értelme. A bennem lévő nyerseség, a „szerencsétlenség” csak feltétel. Ám a gyönyörbe forduló szorongás azért még szorongás marad: nem a gyönyör, nem is a remény, hanem a szorongás okozza a bajt és valószínűleg a pusztulást is. Aki nem „hal bele” abba, hogy csupán ember, az mindig is csak ember marad. A szorongást természetesen nem lehet megtanulni. Talán előidézik? Lehetséges: ám ebben egyáltalán nem hiszek. Fel lehet kavarni az alját... Ha valaki szorongásról beszél, be kell bizonyítani neki, hogy az okok nem léteznek. Azt hiszi, van kiút a szenvedéseiből: ha több pénze volna, ha volna egy nő, egy másik élet... A szorongás keltette ostobaság határtalan. A szorongó ahelyett, hogy szorongása mélyére ásna, csak fecseg, megalázza magát és menekül. Pedig a szorongás volt a szerencséje: a megérzései arányában volt kiválasztva. De mekkora veszteség, ha kibújik alóla: ugyanúgy szenved és megalázza magát, 4
