Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Bataille, Georges: A kínszenvedés (próza, Szabó László fordítása)

A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL

Georges Bataille

/ I

A KÍNSZENVEDÉS

I

Az isteni dolgok olyannyira átláthatóak, hogy még sötét szándéktól indíttatva is a nevetés megvilágított mélyébe csúszunk.

Az én életem érzéki tapasztalaton alapul, nem pedig logikus magyarázaton. Az isteniről olyan őrült tapasztalatom van, hogy kinevetnek, ha beszélek róla.

Zsákutcába jutok. Itt minden lehetőség kimerül, a lehetséges elrejtőzik, és a lehetetlen az ür. A mértéktelen, kétségbevonhatatlan lehetetlennel szemben állni - amikor már semmi nem lehetséges, nézetem szerint nem más, mint az isteni megtapasztalása; hasonló a kínszenvedéshez.

Vannak időszakok, amikor Ariadné fonala elszakad: ilyenkor csak üres ernyedtséget érzek, már azt sem tudom, mi van velem, éhes vagyok, fázom, szomjazom. Ilyen pillanatokban nem lenne értelme az akarathoz folyamodni. Az életképes álláspont iránt érzett undor számít csak, az undorodás attól, amit mondani, írni találtam, ami kötelezhetne: hűségemet érdektelenségnek érzem. A felkavaró hatású, ellentmondásos gyengeségből nem látok kiutat, és ez a hatás megelégedéssel tölt el. Bizonytalan vagyok: már csak repedéseket, tehetetlenséget, hiábavaló nyugtalanságot látok magamban. Romlottnak érzem magam, minden, amihez hozzáérek, megromlik.

Kivételes bátorság kell ahhoz, hogy ne roppanjunk össze a depressziótól, és tovább lépjünk - de minek a nevében? Azért én zavarosságom ellenére is tovább lépek: az ember folytatódik bennem, és túljut ezen. Amikor azt mondom magamban: MI EZ?, érthető válasz nélkül maradva azt gondolom, hogy ennek az embernek végül el kellene pusztítania azt, ami én vagyok, és úgy kellene önmagává válnia, hogy ostobaságom ne tegyen többé nevetségessé. Ami azt illeti... (néhányan, titkos tanúk, talán majd belém látnak) arra kérem őket, hogy gondolják meg: hiszen arra ítélve, hogy emberré váljak (vagy még többre), most meg kell halnom (önmagam számára), és világra kell hoznom önmagam. A dolgok már nem sokáig maradhatnának a maguk állapotában, az ember lehetősége nem korlátozódhatna önmaga szüntelen utálatára, a halál ismétlődő megtagadására. Nem lehetünk vég nélkül azok, amik vagyunk: egymást eltörlő szavak, ugyanakkor rendíthetetlen tartóoszlopok, a világ alapjának képzelvén magunkat. Ébren volnék? Kétlem, és sírni tudnék. Én lennék az első a földön, aki úgy érzi, hogy az emberi tehetetlenség megőrjíti?

3