Irodalmi Szemle, 2013
2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tóth László: „Gyötrődve meg nem járt utért..(esszé)
A TITOKZATOS WEÖRES a kész kötetet - cenzurális aggályok és kö- tözködések miatt - két nagy pesti kiadó is évekig fektette, míg a párizsi emigráns magyar mühelyesek rafinériájával 1964-re végre sikerült elérni hazai megjelenését is), s már az 1968-as Merülő Saturnus opusait fogalmazza. Ám ha tüzetesen szemügyre vesszük ezek egyik erőteljes vonulatát - a szokványos módon és hagyományos eszközökkel nem értelmezhető, az akadémiai grammatikától és stilisztikától elforduló, egymáshoz nemritkán nehezen illeszthető nyelvi síkokból és tömbökből építkező verseit, s azt a „rendkívüli vázlatosságot, szakadékosságot”, amire Hornyik Miklósnak adott interjújában, a szerb Momčilo Nastasijevic, illetve Popa kapcsán maga is utalt (sőt, amint Weöres-naplóm egyik bejegyzésében írom, még költőnk e törekvéseinek a cseh Vladimír Holan versalkotó módszereinek és elgondolásainak egy részével való hasonlóságát is észre kell vennünk) -, feltételezhetjük, hogy - bár nincs módom összevetni Weöres Popa-fordításait azok eredetijeivel - esetükben is két rokon törekvés találkozásáról van szó (Weöres írói-műfordítói, literátori műtőjének boncasztalán). Nagyjából ez időben, 1967-ben jelent meg Weöresnek az az e kérdéskörrel kapcsolatos állásfoglalása a Nagyvilágban, melyben egymással szembeállítva a „magas költészetet” és az úgynevezett „gyalogló költészetet”, miszerint valójában az „értelmetlennek, irracionálisnak látszó” előbbi kíván „racionális erőfeszítést az olvasótól”, ellentétben az utóbbival, amely viszont „racionális, de az észt nem állítja nehéz feladat elé”, márpedig a versbéli „rejtvényszerűségtől, a pindaroszi-hölderlini homálytól félteni az irodalmat annyi, mint a nemző aktustól félteni a tervezett utódot” (s másutt és * többször is kifejti a véleményét a „nagyon J | közérthető” vers érdektelenné válásáról). S a dolgok természete, logikája is egyébként ezt diktálja. Amikor egy alkalommal Vers, nyelv, lélek címmel terveztem esszét (vallomást) a költészetről, a címadás utáni pillanatban már rá is jöttem, hogy a három kiemelt szót (fogalmat) más sorrendben lo- gikusabb írásom fölé illeszteni. így: Lélek, nyelv, vers. Hiszen a valóságos sorrend is ez: sosem a vers mondja egy adott nyelven a lelket, hanem általában a lélek keres magának megfelelő nyelvet ahhoz, hogy egy adott versben testet ölthessen, illetve, ritkábban, a nyelv maga írja az át/e/kesült verset. S tulajdonképpen erről van szó Weöres és Popa fenti verseiben, és az Ostromlott derű nem egy darabja szervesen beleillene a Merülő Saturnusba, s ez utóbbi egyik-másik opusa viszont fordítva, az Ostromlott derűbe is. Hiszen Popa Távozásának versbéli alanya („Többé nem vagyok itt / Helyemről nem mozdultam el”) identitását vesztené-e mondjuk Weöres Két világ határán című versének terében („azáltal léteznek, hogy nincsenek”), vajon nem csúszik-e minduntalan mindkettőjükben egymásba véges és végtelen, külső és belső, személyes és személytelen; én és nem-én nem pandanjai-e egymásnak; kozmológiájukkal nem ugyanazt - s nem egymást - írják-e tovább? Popa mellett egyébként Weöres a fiatalon elhalt, a XX. század első felében élt szerb klasszikust, az életében gyakorlatilag ismeretlennek megmaradt - „Kevés nagy költő hozza létre életművét ennyire észrevétlenül”, állapította meg róla Spiró György Magániktatója - Momčilo Nastasijevičet is fordítani készült (Weöresnél: Momcsilo Nasztaszijevicsként; a Merülő Saturnusba három fordítást sorolt be tőle, de Egybe15
