Irodalmi Szemle, 2013
2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tóth László: „Gyötrődve meg nem járt utért..(esszé)
A TITOKZATOS WEÖRES gyűjtött műfordításai III. kötetében is öt munkája szerepel), akinek versei költőnk szerint „tele vannak olyan gondolatokkal, olyan sejtelmekkel, amiket alig lehet megfogalmazni”, vagyis amikor, a szerb klasz- szikussal mondva, „...az agy foga igen gyakran nem ragadja meg a valóság túl nehéz kerekét”, s akit Weöres a „világ egyik legnagyobb” - Hölderlinhez, Keatshez, Shelley-hez mérhető - lírikusának tartott. Spiró György Nastasijevic költészetének lényegét abban látja, hogy „verseiből minden kötőanyagot kiiktatott”, „minimális eszközökkel maximális információ-átadásra tör”, ám „gyakran nemcsak a fölösleges díszeket fosztja le verséről, hanem a szükséges lexikát és grammatikát is lecsupaszítja, deformálja”, „újítása az, amit a később kibontakozó lingvisztikus költészet tett általánossá: a nyelv tényéből indul ki, ezen belül abból, hogy a racionális gondolkodás eszközének van valami ősi, mély, zenei rétege, amely csakis az adott nyelvre érvényes”, „ez a zeneiség azonban [...] a nyelv eredeti struktúrájában gyökerezik, és nem kívülről, más münemből tapad a költészetre”, a szerb költő verseinek értelmezéséhez „ki kell iktatnia a köznapi gondolkodásmódot, mert a logika mögötti területekre merészkedik [...], megszünteti a linearitást, asszociációs fokokat ugrik át [...], [...] a költőtől független, objektív létezőben kívánja meglelni azt a szilárd pontot, ahonnét az emberi létet előre és hátra betekintheti”. A hosszas szemelgetés Spiró tanulmányából egyrészt megmutatja, hogy feltehetően mi az, ami a magyar költőt a szerb klasszikus - továbbá Popa - költészetében vonzotta, ami kihívást jelenthetett számára, mert a tanulmányíró általi felsorolások és meglátások Weöres költői törekvéseinek fent vázolt vonulatát is teljes mértékben lefedik, másrészt azokat a lehetséges buktatókat is megmutatják, melyek miatt Nastasijevic versei „különösen magyarra nem fordíthatók”. (Weöres egyik, halála előtt öt évvel adott nyilatkozatában egyébként is inkább „stilizátornak”, mintsem műfordítónak vallotta magát, hiszen „kétszáz-háromszáz” [!] nyelvből készült magyarításainak legtöbbjéhez „szakértők” segítségét kérte, s nyersfordításokat használt [1972-ben egy alkalommal még száz-százhúsz nyelvet mondott], azaz, fogalmazott ekként valahol: „tulajdonképpen magyarról” fordít „magyarra az esetek 95%-ában”, csupán németből és franciából nem vett igénybe nyersfordításokat.) De ha érvényes szerb költő-elődjére Popa megfogalmazása, miszerint Nastasijevic a szerb nyelv „nagy világköltője”, hármuk költői és nyelvi géniuszának találkozása a magyar költőben - még akkor is, ha Weöres Nastasijevic-kötetének eredeti terve nem is valósult meg -, méltán mondható századuk jelentős költői világeseményének. Mert bennük - mindhármukban - újra elindult, „mi megállt az ősidőben”. Ami történelem utáni gondolkodásunk útját is kijelölheti, új beszédünk logikáját, folyását is megszabhatja. ( Dsz, 130511;130612-130624) 16
