Irodalmi Szemle, 2013

2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)

Valamilyen estéje valamilyen holnapnak, amely még nem köszöntött be. Csak készülő­dik. Mintha a felesége is mindenre felkészült volna, várt, majd távozott. Reggelig. És ezért olyan üres, csendes most minden. A felesége aludt, pléddel betakarva - érzéketlenül, elne- hezülten a férfi pedig még szorosabbra zárta az ajtót, hogy a szobájába senki se juthasson be. Ránézett a jegyzőkönyv következő sorára. Szomorúság fogta el. Kevés sor volt, már alig látszottak, egyre fogyatkoztak. És megint felbukkant az érzés - a nyomasztó ismeretlen érzete. Csak a megérzése mű­ködik. De mégis voltak gondolatai. Lehet, hogy remény, lehet, hogy hit nélkül. Meg kell békélni, és várni. Várni és tűrni. Élni. Valamit meg lehet még menteni, meg lehet őrizni. Leült az asztalhoz és bekapcsolta a számítógépet - a fia ajándékát. A fiánál épp reggel van, most kelnek fel, munkába készülődnek. Egy új nap. Biztos volt benne, hogy holnap a fia újra telefonál, és az is lehet, hogy kapcsolódnak Skype-on, ezáltal is legyőzve azt a nyolcórás különbséget, amit az elmúlt napokban nem sikerült legyőzniük. De még ha fel is villant volna a jel, amely azt mutatja, hogy a fia szintén fenn van a világhálón, a férfi akkor se adott volna semmiféle jelet, hanem várt volna, kitar­tóan, a telefonhívására. Bekapcsolta a számítógépet, és csak most értette meg, hogy annak ellenére, hogy adott jelet, nem akart kapcsolódni, nem akart függőnek, gyengének mutatkozni. Tisztelte a fiát, és tisztelte saját magát. Végeredményben tudta már, felfogta: a fiával való kapcsolata ennél mélyebb, szilárdabb. A kapcsolódásnak ezt a módját maguk között „beszélgetéspontnak” nevezték. Néha a mobilon keresztül ezzel a tréfás formulával éltek: „Önt New York hívja”. De a fia aligha gondolhatta azt, hogy ez egy várva várt hívás: ők ugyanis képesek voltak hallgatni és nézni egymást jó néhány percen keresztül. A férfi nézi a monitort, amely a szeme irányába élettelen, homályos fényt áraszt. Időn­ként úgy tűnik, hogy ezen a felületen a saját tükörképed tör át: sötét, idegen. Csakhogy megfeledkezzen magáról, eltévedt a különböző internetes oldalak birodalmá­ban - az információs portálok, a folyóiratok, újságok között -, az egyik oldalról a másikra kapcsolva, mintha egy számítógépes játék egyik szintjéről a másikra kerülne át. Az internet nyüzsög a hírektől, minden a robbantásokról szól - és szörnyű arra gondol­ni, hogy ma ő maga is ott volt valahol, a metróban, de nem látott semmit. Tragédia. A fia amerikai lett. A fiára gondolt, és megpróbálta elképzelni, hogy mit él át vajon, amiért semmit se mond, csak tréfálkozik. Minden ilyen egyszerű lenne? Lehetséges, hogy igazából ezt akarta - kitörölni a fiát az emlékezetéből? Miért is gondolt erre? Azon kapta magát, hogy mindezt mondja valakinek, illetve, hogy gondolatban már a fiával beszél - és a szavak úgy álltak össze, mintha valaki a monitor képernyőjén keresztül elkapta, azaz megértette volna őket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom