Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
elhúztak mellettük... Megszokásból várták az iránytaxit, nem fogták fel, mi történik, értetlenkedtek - és csak egy hajléktalan, aki épp mély álmát aludta, feküdt az acélpadon, összegömbölyödve, hogy ne fázzon. Az aszfalton egy kis műanyag pohár árválkodott, amelyben a hajléktalannak alamizsnát osztogattak... Kis pénzérmék voltak a pohár alján: úgy gyűltek össze, mint az esőcseppek. A templomnál mindig áldást kértek az elhunytakra - vagy inkább a kapunál, közel a templomhoz. A templom a múlt században épült. Fel volt újítva, csillogott, és úgy örvendezett, mintha nem emlékezett volna arra a másik Moszkvára, amely egy mesebeli hajóhoz hasonlított, majd zátonyra futott és kissé megdőlt. Egyszer a férfi, bár húzta-halasztotta, de mégis idejött, hogy emlékezzen elhunyt szüleire: hogy gyertyát gyújtson nekik. Az egykopekes gyertya, amely a lelkűk üdvéért érzett aggodalmát szolgálta, szégyenletes volt. Mintha az egészet azért csinálná, hogy becsapja magát. De felébredt a szégyenérzete... Egyszerre világossá vált a számára - bár szörnyű volt -, hogy ő, aki él, többé nem kell az apjának és az anyjának, és ők, a halottak, nem kellenek őneki. A temető, a sírjuk. Ez minden, ami maradt belőlük. A szülei halála után valahogy ellenségesen tekintett az öreg emberekre. Fájdalmas volt. Aztán szigorúan, következetesen eltávolította magától az emléküket. Mintha kötelessége lett volna ezt megtenni: kimosni, kitakarítani mindazt, amit maguk után hagytak. Megszabadult a ruháiktól, hisz ezeket többé nem volt, aki hordja, és nem volt miért megőrizni őket. Megszabadult a régi holmijaiktól, aztán még a bútoraiktól is. Egyszerűen kidobta őket. Átalakította a lakást, hogy ő váljék házigazdává - és miután kiadta, vagyis pénzért idegen embereket költöztetett bele, már oda se ment. Levált a szüleiről, megnyugodott, mindenkit eltemetett, halottak - és így távolította el magától a még élő rokonait is, az apai és anyai hozzátartozóit, szükségtelennek tartva őket, hogy amikor már nem lesznek, ez ne zavarja, ne nyomassza őt - és nyilván ugyanúgy a haláluk ténye se. Emlékezett az apjára, arra az utolsó időszakra, amikor szinte kővé vált, elnémult. Mert csak őrá, csak az ő anyjára tudott gondolni. Élt ugyan nélküle, egyedül - magába zártan, visszavonultan -, de csakis őrá gondolt, miközben nyugodtan és kőkeményen várta a saját halálát. Fél év múlva, mintha csak így tervezte volna, katonás rendben hagyta a lakást - és távozott az élők sorából. Senki sem felelt a csengetésre. Feltörni az ajtót mégse volt ildomos, ezért a férfi kinyitotta a saját kulcsával. A tévé be volt kapcsolva. Lecsukta apja szemét. De annyi év után se bírta ezt elfelejteni. Ezt a tekintetet. Vett egy könyvecskét a templomi árusnál, és megtanult belőle egy imát. Megérkezett, vett egy gyertyát, odaállt az ikon elé, majd távozott. A szovjet emberek, egészen a halálukig, nem hittek semmiféle istenben sem. Az apja ezt mondta: „Az élet kikényszeríti a lelkiismeretet” Az ember becsületességében hittek. Hitték, hogy tisztességes életet éltek. Hittek magukban. És abban, hogy a gyerekeikből becsületes
